A Cuniculus nyomában

Kontaktzóna Balázs Attilával

Az 1979 (Cuniculus) és 2014 (Szép is történetek) közötti időszak nosztalgikus hangvételben, „mesemondó” közegben. Ezzel a mondattal jellemezhető leginkább a Magyar Tanszék Kontaktzóna című programsorozatának november 26-án megtartott A Cuniculus nyomában című irodalmi műsora, mely során a vajdasági magyar író, Balázs Attila élete és munkássága került górcső alá. A József Attila-díjas szerzővel – aki annak idején szintén a Magyar Tanszék hallgatója volt – Toldi Éva egyetemi tanár és Magyar Klementina mesterhallgató beszélgetett. A rendezvényt Csányi Erzsébet, a Magyar Tanszék vezetője nyitotta meg.

– Egész életemben azt kérdezem magamtól, hogy honnan hová tartok. Újvidéken születtem a tartományi kórházban, sokáig éltem Becsénél egy tanyán, később Újvidéken, a Telepen. Most telepinek tartom magam, igaz, hogy az elmúlt 25 évet Budapesten éltem le. Attól függetlenül, hogy a Király utca egy nagyon érdekes multikulturális hely, a Telepet magammal hordom – ecsetelte az író, aki a Pesti Hírlap külpolitikai munkatársaként a kilencvenes évek elején Horvátországban haditudósítóként is dolgozott.
– 25 év után is van egy olyan érzésem, hogy idegen maradtam Magyarországon, és igazából nem integrálódtam. A politikától vezérelten alapvetően két táborra szakad az irodalom. Én egyik táborhoz sem tartoztam, és nem is akartam sohasem tartozni, ez számtalan előnnyel és még több hátránnyal járt. Valahogy egyedül maradtam középen. Körbenéztem és láttam, hogy vagyunk még hatan. A többiek pedig már vagy jobbra, vagy balra tagozódtak be – fejtette ki Balázs Attila.

AZ 1990-es évek elején Újvidékről Budapestre emigrált szerző multikulturális térben szerzett nagyfokú tájékozottságát, a kultúrák közötti áthajlásokról tanúskodó széleskörű ismereteit azonban nemcsak a személyes hangvételű dialógus(ok) támasztják alá: Balázs Attila művei (novellák, elbeszélések, regények) leginkább a vissza/át/beutazni terminusok köré csoportosulnak. Mint a „nosztalgiázás” során kiderült, nincs ez másképpen a legújabb elbeszéléskötetben, a Szép kis történetekben sem. A mű különböző sorstörténeteket életre hívó rövidprózáiból kitűnik az Újvilágban kalandozó Kossuth Lajos, Pista, aki valahonnan a mesebeli Afrikából jött, hajózott, röpült, „reppelt” előbb a Mikszáth, majd a hatodik kerületi Hunyadi térre, de megismerhetjük még a magyar–szerb anya és az olasz apa láncdohányos lányát, Ginát, és többek között a portugál focistát, Figót is.

A műben megvalósuló helyváltoztatásokat azonban a leggyakrabban a „nem indulás” mozzanata írja felül. Hogy miként lehetséges utazni és „nem utazni” egyazon térben és időben, arra nem csak a Szép kis történetek rövidprózái, de a Világsarok non-stop (2006) képzőművészeti esszéi, tudósításai, riportjai, interjúi, könyvismertetői és laudációi is választ adnak. Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél (2008) című „történelmes” regényéhez képest a fenti két mű ugyan nem nevezhető Vajdaság-történetnek, de az alkotásokban felsorakoztatott számos földrajzi csomópont metszeteként mégis kimagasló pozícióba kerül a szerző szülőhazája. Mindez arra utal, hogy Balázs Attila a saját identitását, a Vajdasághoz tartozását a legkevésbé sem rejti véka alá. Az 1991 őszén ténylegesen bekövetkezett határátlépést (a fizikai eltávolodást/elszakadást) mint frappáns irodalmi eszközt kihasználva remek kis történeteket gyúr össze. Az egykori Újvidékhez, Temerinhez, Becséhez, Szenttamáshoz kötődő gyermek-, ifjú- és felnőttkori emlékek/élmények a Szép kis történetekben, hasonlóképpen, ahogy a Világsarok non-stopban is a tudatos írói szétmesélés által újteremtődnek.

A Cuniculus nyomában keretén belül ily módon teremtődött újra a valóság és a fikció elemeként egyaránt funkcionáló Vajdaság–Budapest táv, mely nemcsak körvonalazta, de maradéktalanul meg is festette a szerző eddigi munkásságának kimagasló alkotásait is.