Mészáros Zita: Ez nem szerelem, csak mese

Meglátni őt a trafikosnál, összenézni, és még ugyanolyan cigit is kérni felemelő érzés.

Hirtelen olyan homályos lett minden, mintha szó szerint leszállt volna a köd. A szívem nagyokat vert, a torkomban dobogott, és kihagyott pár ütemet.

Két szív dobogott egyszerre: az övé és az enyém. Az övé bennem, az enyém pedig őbenne. Úgy költözött be, hogy nem volt nála se kulcs, se táskák, poggyász vagy bőrönd. Csak rám mosolygott, magával hozta a szívét, és beköltözött. A szívével, a szívembe.

Az arca, a szeme, a dús ajkai, ahogy figyelt, miközben meséltem, a nevetése. Tudtam, hogy sokszor rajtam nevet, de mindig próbálta eltitkolni, így csak a gödröcskék jelentek meg az arcán, és az apró nevetőráncok a szeménél.

Mikor megcsókolt, mikor kimondta, hogy szeret…

Elég volt egy érintés, egy simogatás vagy egy puszi a homlokomra, de már az is, ahogy óvó tekintettel rám nézett, ilyenkor azt hittem, csak miattam van a világon.

Mikor vele voltam, egyszerre vert a szívem hevesen és lassan, annyira lassan, mintha megállni készült volna. Vele önmagam lehettem. Talán azt szerettem a legjobban benne, amilyenné tett.

Vele mindig nyár volt. De csak addig, amíg ki nem nyitottam a szemem és abba nem hagytam a képzelgést.

A megmaradt morzsát szétosztottam a galambok közt, és elindultam. Az eső is elkezdett szemelni… szerelemnek nyoma sem volt.