William S. Burroughs – A vörös éjszaka városai (részlet)

Burroughs’100

William S. Burroughs – A vörös éjszaka városai (részlet)

A vörös éjszaka városai ezek voltak: Tamaghisz, Ba’dan, Yassz-Waddah, Waghdasz, Naufana, Ghadisz. A hat város nagyjából a Góbi sivatagnak megfelelő területen feküdt százezer évvel ezelőtt. Akkoriban nemcsak számos oázis volt a sivatagban, de egy hatalmas folyam is, amely a Kaszpi-tengerbe ömlött.

A legnagyobb oázisban volt egy gyönyörű tó, ennek partján állt Waghdasz, az egyetemi város. A világ minden tájáról özönlöttek a zarándokok, hogy Waghdasz egyetemein tanulhassanak, mert Waghdaszban a művészet és a tudomány olyan magaslatokra jutott, amelyek azóta is elérhetetlenek. Az ősi tudás nagy része elveszett.

Ba’dan és Yassz-Waddah egymással szemben feküdt a folyó két partján. Tamaghisz, amely északra terült el a pusztaság egyik kisebb oázisánál, igazi sivatagi város volt. Naufana és Ghadisz hegyvidéken feküdt nyugatra és délre, távol a többi várost összekötő kereskedelmi utaktól.

A hat városon kívül léteztek falvak, és éltek nomád törzsek is. Ennivaló volt bőven, és hosszú ideig a lakosok száma nem változott. Csak akkor született valaki, ha valaki más meghalt.

A társadalom a vándorlelkek nevű elit kisebbségből és a többséget jelentő úgynevezett befogadókból állt. A lakosság további szakmai rétegekre oszlott, ám a két fő osztály között nagy volt az átjárhatóság: vándorlelkekből könnyen lehettek befogadók és megfordítva.

Hogy minként működött a rendszer? Öreg vándorlélek fekszik a halálos ágyán. Már kiválasztotta leendő befogadó szüleit, akiket nyomban a halotti szobába rendeltek. A szülők közösülnek, és pontosan akkor érik el az orgazmust, amikor az öreg vándorlélek meghal, így a lelke bejut az anyaméhbe, majd újraszületik. A vándorlelkek mindig maguknál tartják a lehetséges szülőkről készített listát, hogy baleset, erőszakos halál vagy váratlan megbetegedés esetén a legközelebb élő szülők nyomban a helyszínre siethessenek. Eleinte kevés esélyük volt a véletlen vagy váratlan haláleseteknek, mivel a vándorlelkek tanácsa Waghdaszban olyan magas fokon űzte a jóslást, hogy születéstől halálig előre ismerték az emberek életútját, és többnyire megjövendölték a halál pontos időpontját és módját is.

Számos vándorlélek nem várta meg az öregkori gyengeséget és betegeskedést, nehogy megfáradt lelkét a befogadó gyermek legyőzze és bekebelezze. Így hát érettségük teljében, a koncentráció és az asztrális utazás alapos gyakorlása után választottak két halottvezetőt, akiknek az volt a feladatuk, hogy a közösülő szülők jelenlétében meggyilkolják őket. A halál általánosan elterjedt módja az akasztás és a megfojtás volt, mert e két halálnem során a vándorlélek az orgazmus pillanatában halt meg. Ezt tartották a legmegbízhatóbb és leghatékonyabb átviteli módszernek. Különleges drogokat is kifejlesztettek, amelyek nagy dózisban erotikus görcsöket és halált okoznak, kis dózisban fokozzák a szexuális örömöt. E drogokat gyakran más halálnemekkel összekapcsolva is alkalmazták.

Idővel a természetes halál meglehetősen ritka és szégyenletes eseménnyé vált, hiszen jóformán mindenki fiatalon hajtotta végre a lélekátvitelt. Az Örök Ifjak nevű szekta tagjai tizennyolc évesen vállalták az akasztást, hogy elkerüljék az öregkor káros hatásait, így aztán újra meg újra fiatalon élhettek.

De két tényező tönkretette a rendszert. Az egyik a mesterséges megtermékenyítés tökélyre fejlesztése volt. Míg a hagyományos eljárás egy halállal és egy újraszületéssel járt, idővel egyetlen spermagyűjtés elegendő volt több száz nő megtermékenyítéséhez, és az egyre terjeszkedő vándorlelkek egész vidékeket népesítettek be utódaikkal. Ez ellen főként a nők tiltakoztak a befogadók közül. Ekkor teljesen váratlanul megjelent a másik tényező.

A Tamaghisztól éjszakra elterülő, gyéren lakott vidéken baljóslatú esemény történt. Egyesek azt mondják, hogy meteor csapódott be, mert harminc kilométer átmérőjű kráter keletkezett. Mások szerint a krátert a modern fizikusok által fekete lyuknak nevezett jelenség okozta.

Ettől kezdve éjjelenként az északi ég vörös fénnyel világított, akár egy hatalmas kemence. Eleinte a kráter környékén élőkre hatott a tünemény. Különféle mutációk mentek végbe, és főként az emberek haj- és bőrszíne változott meg. Először tűnt fel a vörös és a szőke haj, a fehér, a sárga és vörös bőr. Lassan az egész területen elterjedtek a mutációk, végül a mutánsok túlsúlyba kerültek az eredeti lakosokkal szemben, akik, mint ismeretes, feketék voltak.

A nők a Fehér Nősténynek hívott albínó mutáns vezetésével elfoglalták Yassz-Waddahot. A férfiakat rabszolgákká, házastársakká, udvaroncokká tették, és a Fehér Nőstény szeszélyén múlott, hogy kit mikor végeznek ki. A waghdaszi tanács úgy lépett fel a női terror ellen, hogy kidolgozott egy áthidaló módszert: a magzatok kivágott méhekben történő táplálását. A méhrablók bőségesen szállították az anyaméheket. A férfi- és a női tábor közi szembenállás egykettőre elfajult, és a háború Yassz-Waddahhal elkerülhetetlenné vált.

Naufanában kidolgoztak egy másik módszert, amellyel a lelkeket egyenesen a kamasz befogadókba ültethették át, így kiküszöbölték a csecsemőkori gyámoltalanságot és védtelenséget. Ehhez a technikához persze gondos felkészülésre és gyakorlásra volt szükség, hiszen a két léleknek egy testben kellett összeolvadnia. A fiatalok frissességét és életerejét a számos életút bölcsességével egyesítő vándorlelkektől azt várták, hogy legyőzhetetlen hadseregbe tömörülnek, és felszabadítják Yassz-Waddahot. Akadtak olyan mesterek, akik drog vagy hóhér segítsége nélkül is bármikor képesek voltak meghalni és a lelküket a kiválasztott befogadókba ültetni.

Bár a lélekátvitelt legtöbbször akasztással, megfojtással vagy orgazmusdroggal hajtották végre, számos más halálnemet is alkalmaztak. A tűz-fiúkat a befogadók jelenlétében halálra égették, a nemi szervüket azonban megóvták, hogy a halál pillanatában legyen magömlésük. Fennmaradt egy érdekes beszámoló, amelyben egy tűz-fiú felidézi élményeit:

„Amikor elborítottak a lángok, mélyet lélegezve tüzet szívtam a tüdőmbe, aztán lángot üvöltöttem. Eközben a legborzalmasabb fájdalom a legcsodálatosabb gyönyörré változott. Végül egy kamasz befogadó testében élveztem el, akivel egy másik fiú közösült.”

Másokat leszúrtak, lefejeztek, lenyilaztak, kibeleztek, agyonütöttek. Egyesek magas sziklákról ugrottak le, és a közösülő befogadók elébe zuhantak. A waghdaszi tudósok olyan gépen dolgoztak, amely az egyik test elektromágneses mezejét át tudta ültetni a másik testbe. Ghadiszban életek olyan mesterek, akik közvetlenül a haláluk előtt kiléptek a testükből, és több más testbe is képesek voltak beleköltözni. Hogy a kutatások meddig jutottak volna, sosem tudhatjuk meg. Akkoriban mindenütt zűrzavar és fejetlenség uralkodott.

A vörös éjszaka hatása a befogadókra és vándorlelkekre kiszámíthatatlannak bizonyult. Miközben a járványok sorozatosan söpörtek végig a városokon, számos furcsa mutáns jött létre. A könyvek a háborúk és járványok ezen időszakát ölelik fel. Aztán a waghdaszi tanács elhatározta, hogy megteremti az űr kutatására hivatott szuperfajt. Ám a szuperemberek helyett mohó és ostoba vérszopók tömegei jelentek meg.

A városokat el kellett hagyni, a túlélők minden irányba menekültek, tovább terjesztve a járványt. A vándorok egy része a könyvekkel együtt átkelt a Bering-szoroson az Újvilágba. Azon a vidéken telepedtek le, amelyet később a maják hódítottak meg, és a könyvek a maja papok kezébe kerültek.

A fentiek fényében könnyű belátni, hogy a halál ellentéte nem a születés, hanem a fogantatás. Ebből egyenesen következik, hogy a fogantatás a legnagyobb trauma. A halál pillanatában a haldokló szeme előtt egész élete felvillan a fogamzásig. A fogantatás pillanatában jövendő élete villan fel jövendő haláláig. Minden fogantatás újabb halál.

A vándorlelkek fő tévedése abban állt, hogy az ember éppúgy nem lép túl a halálon és a fogantatáson, ha újra meg újra keresztülmegy rajtuk, mint ahogy nem szabadul meg a herointól, ha egyre nagyobb adagokat fogyaszt. A vándorlelkek halálfüggők voltak. Egyre nagyobb halálra volt szükségük, hogy csillapíthassák a fogantatás kínját. Parazita életükért halállal kellett fizetniük, de kötelezettségüket a befogadó gyermekekre hárították, ezzel biztosítva a lélekvándorlás folytonosságát. A befogadó gyerekek és a vándorlelkek között alapvető volt az érdekellentét, ezért a vándorlelkek az egész befogadói osztályt módszeresen elbutították. Különben meg kellett volna szegniük az egyezséget, amely végső soron csak halált hozott számukra. A könyvek a félrevezetés mesterművei. Égbekiáltó hazugságaik némelyike ma is közkeletű.

„Semmi sem igaz. Mindent szabad.” Haszan-i Szabbáh, a Hegyi Öreg utolsó szavai.

„Tamaghisz… Ba’dan… Yassz-Waddah… Waghdasz… Naufana… Ghadisz.”

Azt mondják, ha a beavatott egy égető kérdésre tudni szeretné a választ, elalvás előtt csupán el kell ismételnie e városneveket, és a megoldást álomban kapja meg.

Tamaghisz: az egymás ellen fenekedő partizánok nyitott városa, ahol az elkeseredett biológiai harc során egyik pillanatról a másikra változik a hadállás. Itt minden annyira igaz, amennyire az ember annak hiszi, és mindent szabad, amit meg lehet úszni szárazon.

Ba’dan: a könyörtelen versengés és kereskedelem városa. Ba’dan nagyon hasonlít a mai Amerikára, a vagyonos elit ingatag, a középosztály hatalmas és elégedetlen, a bűnözők és földönfutók száma magas. Kiszámíthatatlan, robbanékony, egymás után söpörnek végig a lázadások. Minden igaz, és mindent szabad.

Yassz-Waddah: a nők fellegvára, ahol de Gulpa grófnő, de Vile grófnő és a kiválasztottak tanácsa a többi város végső leigázására készül. A szexuális átmenetek minden árnyalata megtalálható, mindennaposak a lányfejű fiúk, a fiúfejű lányok. Itt minden igaz, és semmit sem szabad, kivéve az uralkodó köröknek.

Waghdasz: az egyetemi város, a műveltség központja, ahol a kérdések megválaszolásának csupán a nyelv és a megértés szab határt. A teljes szabadság a teljes megértésből fakad.

Naufana és Ghadisz: az illúzió városai, amelyekben semmi sem igaz, tehát mindent szabad.

Az utazónak Tamaghiszból kell elindulnia, és a fenti sorrendben kell végigjárnia a többi várost. Ez a zarándoklat többnyire számos életen át tart.

William S. Burroughs: Cities of the Red Night (1981)

Fordította: Tornai Szabolcs

Katalizátor Könyvkiadó, 2006

(135–139 old.)