Halvaszületés
Halvaszületés
Introvertált hazugságú
lét kicsiny, terméketlen
lányú csontunk medencéjében
is kevésbé
hasonló már, mint
Kárhozatunk gúnyszeme –
a nyakon függő ék
sokasága közbe vetve.
Míg izzad a gyöngy,
s Isten markát basszuk
reggelente, kényesen
élvezve a lepedőre,
révedőn helyettesítjük
meddő véredet a paplan
sejtjében – a hulló
kapcsokat széttépőn –
ráncigáljuk a
falatokat, néha leszakadnak,
néha takarnak,
azt sem
tudjuk, mit írunk
már. Benne
telve rozsdál a
kávé, forrázat
ragyog lábunkon,
pergamen-fényráncosan,
izzadtan
vájkál a szem
halottakban, majd
értünk jönnek a lovak.
12 sör után reggel bizony vizelni kell
Ez volt valaha az önbecsülés,
mit magamban hordva, de
elvesztem; gomolygásunk
fekete mártírjaként száradt,
savanyú lelkek rontják
meg a gyerekeket, s kiöklendik
házunk köveit, melyik
hol reped, hogy fénnyel
törje a csendet a józan,
immár másnapos értelem:
süppedve pulzál a mélyben
az émely-métely rétegeiben
a csalódott felhő-szerelem.
A mintás kezet kapom
rossz kezén, mert ki az,
aki vagyok, és mi van,
ha rossz, hogy létezek, ahogy
tudok, nektek többet okozok,
akarom, hogy magatok
törjetek ajtót a látomások
köré, fejünk erdejének
habosra veszett szálai közé.
Keresztbe vizelve vesszen
minden ember, csaló,
felakasztott gépezetek,
álmunk alvó ékezetén
himbálódzó jámbor
tetemek, legártalmatlanabb
tetvek.
A mellbimbót is megcsípi a fagy?
/elmélkedés/
Moss ki, és soha,
puha macska
fehér szőrén a
félelemlabda
gurul meg-megvacogva.
Vackol a hófehér
és nyög a bitó,
súlytalanul
sújtani csak
jó lehet, ha
kérem a karod.
Meggyenként hagysz
el egy szál hajat,
legyen, hol
keresselek,
tar leszel, mint
a hómező
nyáron, alakod
megismerem,
ha az ízed
ugyanaz lesz?
Málna-melled
édesen remeg,
ősz hajammal
én is betakarom,
belül tavaszodjon
s csak picit csípjen
a fagy.
Telepatikus aktus
Igaz is, ma nem adtam
neked nevet, mint
látom, mindennap
írok neked, fogalmazom
a kezed, a mindened,
csak nem merlek
megnevezni, most nem.
Itt állnál mellettem, s
kérnéd, hívjalak,
hiába, hisz máshol
másolod alakod fehér
falakra, a repedésekbe
minden beletapad,
mint ráncokba a kor,
körmöm alá csak a
három hét szorul,
mert itt hagytad a
nyomot, ott követni
ne tudjanak, mert
szabad vagy, s
most a világ is
elvágta hálóinkat,
de bujálkodva együtt
hálunk gondolatainkban,
s messze-tekintettel,
de-szépen lefejtem
hálóinged, hogy
itt melegebb legyen,
melledre pedig
kezemet teszem.
Neked Írok Innen.
Senkiházi I.
Senkiházasságomban ért a magány
miként fekete nő hajába kormolja
a hamv szél holt porát a féregnek
ki fémre csukta ujját létbe félve
fúlt habzó vizet – egerekre köhögve
bányászva rezet mindörökre: fizetni
az állatokat igába omoljanak
fektetve szőnyegen
fonva új nászt a létnek had’
frissüljön permettel telve a
levegő vasszilánkos csecsemőmarka
belőle kitörve minden
mi puha zárakba ragadt
húsokkal kereszt-tépett körme
a titoknak várja éjben mikor
eresztik végre emberre rongyoljon
lelkeket bordó bőrbe nyúzva
néma halkan a csönd hogy
szuszog míg félve ken
kenyeret a nyáltól félő őrült
mikor reccsen a tompa kés
foga alatt a csont-vaj mikor
szilánkosít velőben az ólom
álom-mély-h-raja.
Őrültek rohangálnak körbe
a játszótéren gyertek játszatok
velem szétszedem kockátokat
hogy sose rakjátok össze helyette
fehér-kemény bőrtokba zárjátok
szemetek fagyos köveit pergésük
ne ébresszen senkit.
