Pletikoszity Dávid
Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2019. Vers, 2. hely
Kóbor kutya a téli esőben
Nedves már a lelkem,
az esernyőm a zsebembe tettem,
mert már megszoktam a magányt.
Különben is túl nagy az az esernyő egymagamra.
Akkor hurcoltam ezt magammal,
mikor egymást átkarolva vittük ketten,
hóban, télen,
a nagy szélben, ami ki akarta csavarni kezünkből,
de úgy szorítottuk, mintha az életünk függne ettől.
A szerelmünkről beszélek, ugye, tudod?
Persze, hogy tisztában vagy vele,
hiszen még akkor is csak erről beszéltem,
csak mondtam, patakzott a lelkem,
te pedig szelíden hallgattad, mit sem mondva.
Már akkor tudtam, hogy hiába jártatom a szám,
hogy neked ez sok, hogy nem tudsz rám
úgy nézni, mint ahogyan én néztem a napnyugtát.
Verset írtam rólad,
elolvastad, s azt mondtad: ezt nem érdemled meg.
Aztán a versembe gyűrted csontos testem,
s a szemetesbe kerültem a cigisdobozaid közé.
Igen, oda, amit anyád elől rejtegetsz.
Igaz, mindig érzi rajtad a cigiszagot,
de te lerendezed annyival, hogy velem voltál,
s te sem bírod elviselni ezt a bűzt.
Pedig minden este egymás ajkáról
ittuk az oldott nikotint, a vaníliás füstben
fürödtünk, s azt hittük, ez örökké tart.
Vagyis én.
És nézd, megint verset írok rólad,
vagyis azóta folyamatosan,
amire még az elején megkértél,
hogy ne csináljam,
de makacsul folytatom.
Legalábbis ameddig itt a zsebemben az esernyő,
hisz ki tudja, mikor lesz rá újra szükségünk.
