Kovács Dávid
Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Vers, 3. hely
Pusztán gyermekek
Tudom, hogy hülyeség,
de mi lenne, ha megszöknénk?
Éjjel csinálnánk, álmunkban.
Senki sem venné észre.
Lehetnénk szarvasok,
akik a tavasz reggeli hidegében
hóvirágot majszolnak.
Vagy lehetnénk cinegék.
Tudom, fáznánk, és lehet, éhesek is lennénk,
de összebújhatnánk, és együtt örülhetnénk
annak a kósza szalonnának,
amit egy magányos öregember rak ki minden télen.
Vagy talán lehetnénk fűszálak, de ez esetben
meg kell ígérned nekem valamit:
Mellettem kell kibújnod a földből, hogy amikor majd fúj a szél,
egymáshoz érhessünk,
és hogy az őszi hajnalokon hajszálgyökereimmel
Mert én nem szeretnélek elengedni
soha, de soha, de soha, de soha,
de soha.
Hajléktalan
azt hiszik, hogy a szerelem csak egy pillantás.
de én tudom, hogy nem.
mert én tudom, hogy a szerelem
egy vért izzadva épített vár,
amit a hiányod tégláiból építettem
egy egész éven keresztül.
azt hiszik, ha van hol, és van kivel ebben a kastélyban élni,
akkor jövő héten már be is lehet költözni.
de én tudom, hogy habár
egy palotát építettem neked,
és vártam rád a torony legtetejében,
hiába tettem.
azt hiszik, ha az egész mégsem jön össze,
a várat eget rengető robbanással kell elpusztítani.
lehet, hogy igazuk van,
mert habár már nem lakom ott, a kapu kulcsát még mindig
a kabátzsebemben hordom,
pont a szívem felett.
az üres utcákon bolyongok,
a tél tűfogaival rágja az ujjaim végét.
jobb híján az emléked használom gyújtósnak.
milyen kár, hogy a kulcsot,
melyet a szívem felett hordok,
nem égethetem el.
