Dimitrov Nikoletta
Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Vers, 2. hely
Elmenni
Azt hiszem, fáj egy kicsit, ahogy
A kétely itt mozog és csipkedi a fülcimpám,
Meg ahogy a rosszullét fog el
A vizes morzsa láttán.
Talán fáj egy kicsit, az egészet tisztázni,
Hogy amit ők akartak, az nem egészen az,
Amit én.
És kicsit fáj, hogy a lelkem utazni készül és
Most csomagol.
Meg, hogy nem merek elaludni a vonaton.
Fáj, hogy most igazán nagynak kell lenni.
Fáj, hogy most igazából el kell menni.
***
Szabadka, marasztalj!
Hajamat cibáld, kezemet szorítsd!
Csak ne állj olyan tétován,
Ne nézd tétlenül szenvedéseim.
Láncolj magadhoz, kezemet szorítsa a bilincs!
Állj elém és ne engedd, hogy elmenjek.
Tudod, én vagyok az a madár,
Aki végül nem repült el délre,
Bár az ösztön arra vitte volna – ha hagyom –
Vagy északra, vagy csak el.
Ölelj, szeress!
Én csak ilyen bután tudlak szeretni,
És megsértődöm, ha te nem szeretsz viszont.
Hát mondd, hogyan hallgathatnám el a bűneidet?
Tudod, én itt nem merek az emberek szemébe nézni,
Mert azt hiszik, hogy meg akarom őket csókolni.
Taníts!
Én harcolnék, de kiért?
Ha nem fogod a kezem, nem veszem észre,
Hogy itt vagy velem.
***
Mielőtt elmegyek, hagyok néhány hajszálat a lakásban.
Nem ágyazok meg, és nem csukom be az ablakot.
Legalább a levegő frissebb lesz.
Nem mosogatok el, a poharamon hagyom a rúzsom nyomát.
Szennyesemet mind itt hagyom, zoknik az ágy alatt,
a porcicákat simogatják.
