Ahhoz képest?!

Az ENSZ huszonöt évvel ezelőtt nyilvánította a fogyatékkal élő emberek világnapjává december 3-át. Erre azért volt szükség, hogy felhívja a társadalom figyelmét a fogyatékkal élőkre, hiszen sokan közülük otthon, a négy fal között, vagy pedig a települések szélén, a városoktól gyakorlatilag elzártan élik le az életüket. Így sem ők nem találkoznak gyakran ép emberekkel, sem mi nem látunk gyakran fogyatékkal élőket. Márpedig minél kevesebb a kapcsolat, az interakció a két embercsoport között, annál nehezebb olyan támogató feltételeket teremteni, amelyek előmozdítanák a békés társadalmi együttélést.

A legnagyobb problémát valójában nem az jelenti, hogy valaki fogyatékkal él. Önmagában vaknak születni, kerekesszékbe kényszerülni vagy értelmi fogyatékossággal élni olyan állapot, ami bizonyos szintig ellensúlyozható. Aki nem hall, jelbeszéddel kommunikál, aki pedig ezt nem érti, azt megkérheti, hogy írja le a mondandóját, hiszen ehhez csak egy papír meg egy ceruza kell. Aki mozgássérült, az lifteket, rámpákat használhat, ha föl akar menni a negyedikre, vagy beugrana a bankba. Az értelmileg akadályozottak pedig az intelligenciaszintjüktől teljesen függetlenül birtokolhatnak figyelemre méltó értékeket.

Pár évvel ezelőtt részt vettem egy rendezvényen, amit az autisták világnapja alkalmából szerveztek meg. A sok jó és hasznos programot, mint amilyen például az autista fiatalokkal való csoportos beszélgetés volt, sajnos kicsit elhomályosította a műsorvezető hozzáállása. Olyan mondatok hagyták el a száját, mint hogy „olyan szépen énekelt, pedig autista”, meg „jó munkájuk van, pedig autisták”. Nem vonom kétségbe a hölgy jó szándékát, de az autista emberek sikereit nem ahhoz kell mérni, hogy milyen az állapotuk. Aki autista, az énekelhet szépen és hamisan – akárcsak az, aki nem autista. És lehet sikeres a munkájában, vagy vergődhet ágról ágra a megélhetésért – akárcsak bárki más. Ezeknek a dolgoknak egyszerűen semmi közük az illető autizmusához vagy annak hiányához. Sőt, ez a fajta hozzáállás még megalázó is lehet a másikra nézve. Ha az autista lány valóban szépen énekel, akkor ne mondjuk azt neki, hogy csak ahhoz képest énekel szépen, hogy autista. Mert így az lesz a vége, hogy szépen megtanulja az évek során, hogy ő nem elég ügyes, úgysem tud igazi értékeket fölmutatni, akkor meg minek próbálkozni.

Hasonló hozzáállást tapasztalhatunk az értelmi fogyatékkal élők esetében is. Amikor a karácsonyi vásáron megvesszük az általuk készített díszeket, azt többnyire nem azért tesszük, mintha annyira szépek lennének. Sokkal inkább szánalomból, sajnálatból, vagy azért, hogy ezáltal adakozzunk nekik. Ha valami csak ahhoz képest szép, jó vagy hasznos, hogy azt egy fogyatékkal élő ember állította elő, akkor az igazából se nem szép, se nem jó, se nem hasznos. Nem mintha az értelmi fogyatékosok nem lennének képesek szépet és hasznosan alkotni: egyszerűen csak meg kell találni, hogy ki miben jó. Ez persze időbe telik, és a végén egyikük majd dobolni fog, a másik kertészkedni, a harmadik meg viccelődni – de mindenki megtalálhatja azt, amiben tényleg igazán jó, nem pedig csak „ahhoz képest”.

Ehhez az első lépés nyilván az, hogy megismerjük egymást. Ha egy fogyatékos és egy ép ember találkozik egymással, a jellemző történet az, hogy előbbi csodálattal vegyes tisztelettel szemléli a másikat, utóbbi meg vagy elfordul, vagy azonnal és minden eszközzel ajnározni kezdi a másikat. Épp csak föl nem kiált, hogy „jaj, de cuki!”. Ez azért van, mert nem ismerjük egymást, nincs semmi tudásunk a másikról, és halvány lila gőzünk sincs arról, hogy hogyan reagáljunk, ha fogyatékkal élő emberrel találkozunk.

Kísérjem át a vakot a zebrán, vagy várjam meg, hogy segítséget kérjen? De honnan tudja, hogy itt vagyok, ha nem szólok neki? Megdicsérjem az értelmi fogyatékos kisfiút, ha virágot szedett, hogy milyen ügyes volt? Hát virágot szedni nem egy nehéz dolog, de szegényt biztos soha nem dicséri senki. Hagyjam az autista munkatársamat, hogy elvonuljon a direkt neki kijelölt szobába lenyugodni, ha túl sok környezeti inger éri, vagy szóljak neki, hogy most már jó lenne, ha dolgozna is, mert nem akarok mindent helyette megcsinálni? Különben is, én miért nem vonulhatok el, ha elegem van a melóból? Mit csináljak, ha a Down-szindrómás nő annyira megörül nekem, hogy összevissza ölelget? Igazából nem esik jól, de szóljak neki? Nem törném ezzel le a lelkesedését? Nem fogja azt hinni, hogy utálom? Hát bánthatok én egy fogyatékos embert?

Ezernyi kérdés merül föl bennünk, amikre nem tudunk válaszolni – hát persze, hogy ilyenkor nem tudunk jól reagálni. A legegyszerűbb megoldás, ha megosztjuk a saját érzéseinket vagy gondolatainkat, és egyben azt is megkérdezzük, mit vár a másik. A látássérültet meg lehet kérdezni, hogy kell-e neki segítség, és ha igen, akkor azt is el fogja mondani, hogy pontosan mit szeretne. Ami pedig számunkra kényelmetlen (például egy vadidegen ember ölelgetése), azt akkor sem kell elfogadnunk, ha egy fogyatékkal élőtől kapjuk. A Down-szindrómás emberek hatalmas szeretete sokak számára lehet megterhelő, de ezt kedvesen a tudomásukra lehet hozni.

Ha már rászántuk magunkat a fogyatékkal élők megismerésére, akkor nem árt még egy dolgot észben tartanunk: ha megismerünk valakit, akkor ki fog derülni, hogy szimpatikusak vagyunk-e egymásnak. Ahogy az általában lenni szokott, ilyenkor is előfordul, hogy két ember megkedveli egymást, és gyakran szerveznek mindkettejük számára szórakoztató, közös programokat. Mint ahogy előfordul az is, hogy soha többet az életben nem akarják látni egymást. Ilyenkor nem érdemes csakazértis barátkozni – attól még, hogy valaki vak vagy mozgássérült, ugyanúgy lehet bunkó, nagyképű vagy unalmas, mint bárki más. Mint ahogy az is kiderülhet róla, hogy ő az egyik legnagyszerűbb teremtés, akivel valaha alkalmunk volt találkozni.

A fogyatékkal élő és az ép emberek együttélését tehát az könnyítené meg a leginkább, ha kölcsönösen megismernénk egymást. Ekkor már társadalmi igény is lenne a támogató környezet kialakítására, vagy arra, hogy a fogyatékkal élők minden olyan segítséget megkapjanak, ami megkönnyíti számukra a világban való boldogulást. Legyen ez egy jeltolmács, aki a gyors ügyintézésben segíti a hallássérülteket, egy akadálymentesített strand a mozgássérültek számára, vagy egyszerűen csak egy iskolai tablet a látássérült tanulóknak.