„Védőnő vagyok”

E heti cikkem riportalanya két nagyon kedves, okos, talpraesett és bátor magyarkanizsai lány, Sarnyai Judit és Kiss Tímea. Az anyaországban, a mindenki által ismert Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Karán tanultak/nak. Ami közös bennük, hogy mind a ketten védőnők. Hogy miért éppen ezt a szakmát választották, hogy mindez mivel jár, hogyan élik meg a hivatásuk szép és kevésbé szép oldalát, hogy mit gondolnak a magyar egészségügyről, az néhány sorral lejjebb kiderül.

Juci, te miért választottad ezt a szakot, és hogyan éled meg ma mint szakmát?

Mindenképp az egészségügyben gondolkodtam, hiszen gyógytornász technikusként végeztem Zentán, de már akkor éreztem, hogy nem ez az én pályám. A vaskos felvételi könyvet böngészve bukkantam rá a védőnőségre, bár ez elsőre semmit sem mondott számomra, hiszen nem is tudtam, ki vagy mi is az a védőnő. Így hát utánaolvastam, s azonnal felötlött bennem, hogy igen, ez az, amit én akarok. Visszagondolva, talán az fogott meg benne a legjobban, hogy gyermekekkel kell foglalkozni. Kicsikkel, nagyokkal, visszahúzódóakkal, elevenekkel, maszatos kis rötyögőkkel.

A sikeres felvételi után a négyéves főiskolai képzésen egyfajta idealizált képet festettek oktatóink a védőnőségről. Így a diploma megszerzése után nagy elvárásokkal és hatalmas lelkesedéssel kerestem munkát, és szerencsére találtam is. Bepakoltam a bőröndömbe, és teljesen egyedül elköltöztem az idegenbe (Tiszakécskére), ahol senkit sem ismertem. Munkába álltam, s ahogy az lenni szokott, az idealizált kép összeomlott, és arcon ütött a valóság.

Azt kell mondanom, nem igazán becsülik a szülők a védőnőt… Villámhárítók vagyunk orvos és gondozott között, egyre több a feladatunk, s nem vagyunk agyonfizetve, és még sorolhatnám, de mindez számomra eltörpül amellett, hogy részesei vagyunk egy csöppség születésének és felnőtté válásának. Szeretem a munkámat. Cseppet sem unalmas, folyamatosan újabb és újabb kihívásokkal találkozom.

A munkatársaiddal hogyan jössz ki? (Mindenki tudja, hogy egy viszonylag idegen országban, ahol mi mindnyájan „más”-nak számítunk, nem mindig felhőtlenül könnyű az együttműködés.)

Öt nő van összezárva egy szobába nap mint nap, mindenki a maga kis szokásaival, rigolyáival, s akkor még nem is beszéltem a magyar mentalitásról... Nem kell részleteznem, ez mivel jár. Jól ismerjük, és alkalmazzunk a kompromisszum gyakorlatát. Néha a nevetésünktől hangos a tanácsadó, néha még a légy zümmögését is hallani.

•

Timi, téged mi vezérelt erre a pályára?

Egy kedves ismerősöm invitált erre a szakra. Amikor ő oda járt a főiskolára, sokat mesélt nekem arról, hogy mit tanulnak, milyen a gyakorlati része ennek az egésznek. Számomra nagyon izgalmasnak és mozgalmasnak tűnt, így hát a hallottak alapján végül emellett döntöttem. Leginkább a gyakorlati részét tartom kiemelkedőnek, hiszen itt közvetlen kapcsolatok alakulnak ki, melyben a legérdekesebb az, hogy sosem tudom előre, kivel dolgozom legközelebb, nem ismerem a családot, a körülményeket, sokszor még a települést sem, ahol a tapasztalatszerzésre sor kerül. A csodás napok mellett viszont igazán gyorsan megtapasztalható a magyar egészségügy lemaradása is, ami a színvonalat illeti. Maguk a dolgozók – rólunk, gyakornokokról nem is beszélve – rendkívül kevés tiszteletben részesülnek, ami igazán fájó, hiszen gyermekek és családok életét próbáljuk jobbá tenni.

Mondhatjuk, hogy te aztán igazán hű vagy a hazádhoz. Ez az oka annak, hogy Szerbiában szeretnél munkát vállalni védőnőként?

Ha jobban megnézzük, nálunk idehaza ez a szakma még nem is létezik. Illetve ha mégis, elég kevés védőnő van országos szinten. Egyrészt igen, ez az oka, másrészt pedig úgy gondolom, fontos lenne, hogy ez a szám növekedjen, és fejlődést mutasson maga a szakma, valamint hogy az egészségügy nyitott legyen itthon is az újszülöttek és a friss anyák oktatására.

Úgy gondolom, írásommal egy kis betekintést nyerhettünk ebbe az egyébként általam kifejezetten csodált szakmába. Fontos, hogy azok a gyermekek, akik megfogantak, egészséges vagy legalábbis a lehető legegészségesebb környezetbe szülessenek, és ilyenben nevelkedjenek. Emellett hasznos a jövőbeli szülők minél korábbi informálása, és nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik általában önhibájukon kívül kerültek hátrányos helyzetbe, s már a gyermekvállalás gondolatakor egyengetni kell az útjukat. Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem szégyen, és soha nem késő segítséget kérni! Ehhez viszont szinte muszáj, hogy legyenek körülöttünk védőnők! Nélkülük ugyanis a létező, és mint azt látjuk, néha igen nagy problémákat nehezen tudnák megoldani. Bátorkodok arra kérni mindenkit, hogy tiszteljék őket, mert megérdemlik, mert nagy a szívük és a lelkük, és mert arra teszik fel az életük nagy részét, minden tudásukat és idejüket arra fordítják, hogy sok kis csöppség élhessen boldog, egészséges, önfeledt életet.