Én és a klasszikus zene
Vizsgaidőszak. Amikor a kávét nem ivó elkezd kávézni, energiaitalt önt magába, nem alszik, ha mégis, akkor nappal, éjjel biflázza az anyagot. Testileg-lelkileg megerőltető, még annak is, aki folyamatosan tanul (haha, jó vicc!). Ugyanakkor legtöbbünknek van egy erős támasza maga mellett. Persze, ez mindenkinek más. Nekem a klasszikus zene.
A zenével való ismerkedés gyerekkorban, sőt, talán már jóval előbb kezdődik, még az anya hasában, okos pszichológusok mondják ezt. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején kezdtem el közelebbről foglalkozni a témával, mindez kimerült annyiban, hogy a nővéremmel együtt hallgattuk a Spice Girlst. Rám volt erőltetve, beleszólásom nem volt. Idővel természetesen túlestünk ezen a korszakon, ahogy elkezdtem az általánost, elém tárult a kortársaim ízlésvilága, hirtelen mindenki rocker vagy punker lett, én meg álltam ott és… hát, élveztem, de azért nem headbangeltem állandó jelleggel. Valahogy mindig jobban érdekelt a mondanivaló, mint a hangzás, mert az csak körítés. Megjegyzem, egy igazán jó zene szólhat akármilyen nyelven, át tudja adni az érzésvilágot, ha valóban minden a helyén van. A gimi elején megjelent az elektronikus zene, amelynek szintén vannak jobb és rosszabb ágazatai, akadnak felemelő kották, ugyanakkor elviselhetetlenül gyors BPM-mel rendelkezők is. Azóta ingázom a műfajok közötti sokszínűségben, roppant módon érdekes, hogy a Youtube autoplay funkciója két óra elteltével hogyan jut el Cseh Tamástól a Radioheadig, hogy aztán a Moloko angol-ír kettősénél kössek ki. Amiről azonban most feltétlenül beszélni szeretnék, az a klasszikus zene ereje, segítsége, támasza, depresszióból kirángató megjelenése.
Kezdetben volt Yiruma, aztán Ludovico Einaudi. Velük indítottam. Rábukkantam egy megosztásra a Facebookon, meghallgattam, tetszett. Nem vonta el a figyelmem az olvasnivalóról, a tanulásról, lágyan csengett a háttérben, kellemes kiegészítése volt bármely rekreációs tevékenységnek.
Ludovico egy ajánlás révén érkezett, szent meggyőződésem, hogy ő egy angyal, Isten küldte őt nekünk, varázslatos a zenéje. Mindketten a new age ágazatot képviselik, gyakran előfordul, hogy keverednek a klasszikus zenére jellemző vonulatok és a popos, rockos hangzásvilágok. Az egyetemen, vizsgaidőszakban tökéletes párosítás az irodalommal, a pszichológiával, a nyelvészet valamelyik részével. 2014-ben történt a csoda. A sorozatok palettáján megjelent a Mozart In the Jungle című remekmű, amely a szimfonikus zenekarok és a klasszikus zene mai, cseppet sem érintetlenül tiszta világába kalauzolt el, s azonnal rákattantam. A mozgóképeken keresztül fedeztem fel Lang Lang és Hillary Hahn lenyűgöző produkcióit. És ahogy az lenni szokott, a mai sztárokon át jutottam el a régi zsenikhez.
Vizsgaidőszakban a tanulás egy szellemileg megerőltető feladat, szorgalom és kitartás kéretik hozzá. Kiegészítésként, a szünetben mindig jól jön egy kis mozgás, futás, edzés, utána valami finom kaja. Az sem elhanyagolható, ami közben történik. A reggelt illendő egy lassan ébredő Bach-dallammal indítani, majdnem olyan jó, mint a madarak csicsergése meleg nyári estéken. Ha ez megtörtént, kevés tévedési lehetőség van, Albinoni elvarázsol, Beethoven lenyűgöz, Mozart meg… hát, ő Mozart.
Szóval, amikor vizsgaidőszakban fülhallgató van a fülemben, valószínűleg őket hallgatom. Könnyebben és erősebben tudok koncentrálni az anyagra, ha ilyen zsenik teszik szebbé, teljesebbé a napomat.
Egy nagyon fontos dologra kell még figyelni. Néha, különösen Albinoni Adagiója vagy Einaudi Experience-e túlságosan elragadja az embert. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, de azért nem árt odafigyelni, hogy az agyunk ne arra vegye rá a testünket, hogy könnyedén ringatózzon és elmerüljön a saját képzeletünk tengerében, hanem a feladatra fókuszáljon. És akkor adott esetben még írni is lehet közben, a dallam vezette kezünk által.
