Egy újvidéki egyetemista naplójából
DAY 36: ÉLMÉNYEIM MR. FLASHSEL
Tíz óra nyolc perc. A vizsgám pontban kilenckor kezdődött. S hogy most mit csinálok? Roppant egyszerű és nyilvánvaló. Éppen ezt a cikket írom, ugyanis már 10.09 van, és egy fontos tényező még mindig hiányzik. Ez pedig maga a professzor. Oh, well...
Régen mindig úgy álltam hozzá, hogy az utolsó akartam lenni, hogy minél kevesebb ember tudja meg, ha megbuktam, és minél kevesebben hallják, ha valami hülyeséget mondok, ami egy vizsgán mindenki esetében igen gyakori. Utolsóként felelni, utolsóként szavalni, utolsónak lenni, mint mindig. Az évek során azért egy kissé változtak a dolgok. Most inkább az elsők között szeretném lerázni azt, ami rám vár, és lesz, ami lesz. Csak hogy megkíméljem magam attól az idegességtől, ami napokig nem hagyott aludni, s ami miatt időnként visszakívánkozott a napi ételbevitelem.
10.12. Megszállt minket a szentlélek. Rendben, másként fogalmazok. 2016-ot írunk, idén mindenki meghal, és minden sértő. Abban a szent pillanatban, majd másfél órás késéssel, végre besétált az ajtón a professzor, akiben volt annyi emberség, hogy bocsánatot kérjen a késésért. De mi van az én elvesztegetett időmmel? Egy óra alatt sok víz lefolyik a Dunán...
A vizsga menetének alapos megfigyelése után reszketni kezdtem. Csak abban nem voltam biztos, hogy a rám fújó légkondi miatt, vagy amiatt, amit hallottam és láttam.
Hogyan is írjam le ezt az elegánsan felöltözött professzort, aki le van lassulva, mint aki épp az imént szívott fél kiló marihuánát? Mintha a Zootopia egy filmrészletét látnám, amikor a hivatalban lajhárok intézik az ügyeket. Flash, nevezzük Mr. Flashnek a professzor urat. Szakáll, unott arc, és már fogalma sincs, hogy hogyan fogja a fejét. Mintha a vizsga lenne az év lehető legunalmasabb eseménye.
Egy diákra minimum negyven percet rá kell szánni. Mert hát nem elég az a három kérdés, amit amúgy is kihúz, végig kell sétáltatni a hallgatókat az egész könyvön, mind a 193 kérdésen. De naiv voltam, amikor azt hittem, hogy nagy segítség az, hogy meg vannak adva a vizsgakérdések! No, nevessünk együtt ezen!
Nem gond feleletet adni öt vagy ez esetben húsz alkérdésre. De kivárni azt, hogy Mr. Flash feltegye a következő kérdést, az maga az örökkévalóság. Időnként már majd kiestem a padból, úgy figyeltem, hogy mi is történik a szemem előtt. De se nem hallottam, se nem értettem.
S ott, akkor, az idő nem akart telni. Unalmamban már Beethoven Holdfény-szonátáját doboltam az asztal szélén. Valamikor, még reggel mertem azt hinni, hogy kilencedikként majd gyorsan sorra kerülök, és már otthon fogok uzsonnázni. Hahahaha. HAHAHAHAHA. Egy óra körül már csak egy hallgató maradt előttem. Felébredt bennem a remény, hogy végre eljött az én időm, és ennek is vége. Ki sem kellett volna ejtenie a nevemet, már tudtam, hogy én vagyok soron. Na peeeeersze...
Ki gondolta volna, hogy a vizsgáztatás nemcsak unalmas, de emellett még fárasztó is...? Valóban azt hittem, hogy tízre már otthon leszek. Csak délelőtt tízre gondoltam, nem pedig három nap múlva, valahol egy másik hónapban, és másik évszázadban. A professzornak szüksége támadt egy kis szünetre. „Vratite se oko tri, pola četiri.”
Szerettem volna ölni a tekintetemmel...
