Szabadság

Ha jobb kedvemben lennék, a helyszín meghatározásaként azt mondanám: a felhők felett három méterrel, mint a romantikus film címe: Tres metros sobre el cielo, de nem. Itt ülök tizenegyezer-hatszáz méter magasan, a pillanatnyi sebességem 800km/óra, mégis mozdulatlan vagyok.

Repülőút. Két világ közt.

Kérjük utasainkat, kapcsolják be biztonsági övüket, és figyeljenek annak az életnek a pillanataira, mely maga is csak egy pillanat – hallatszott a pilóta hangja a fejem fölötti hangszóróból.

Mellettem egy középkorú középszerűség ül, akinek nincsenek ellenségei, csak barátai, de azok mind utálják. Tipikus angol arc, akit elég egyszer látnunk, hogy azonnal elfelejtsük. Egyedül. Ő is. A mélykék szemében látom összes magányom bánatát összegyűlve, mely egy másfél órás út valahol az égben. Ez maradt nekem az álomvilágból. 90 perc Eindhoven és Budapest között. Út a hűs, felhőtlen, tengeri levegőből az izzadságszagú, fülledt, kába „haza” felé. Honvágy. De hol van az a hon? Világpolgár vagyok. Épp ott, ahol. Itt és most. Nekem mindig oda van honvágyam, ahonnan ép eljöttem. Most a holland tengerpartra, ahol tegnap még jóízűen harapdáltam a boldogságot, egy könyvvel a kezemben. Az otthon ott van, ahol csoki van, olcsón. Az édességüzletekben meg lehet találni a boldogságot mindenféle méretben, ízben, márkában.

Olvasás közben, a lábujjaimat a homokba süllyesztve éreztem, hogy a művészet birodalma egyre tágul, az ártatlanságé pedig zsugorodik a Földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem lenne szabad a költészet és a szerelem veszedelmes mezejére csábítani olyan embereket, akik mindenáron szerettek volna megmaradni a racionalitás talaján, de emez a világ mégis túlságosan vonzza őket, talán a veszélyessége, könyörtelensége és a legmélyebb, legfájdalmasabb sötétségek és a prizmán visszaverődő vakító tarka boldogság közt ingázó hangulatai miatt. És talán a kiszámíthatatlanság miatt, hogy soha nem tudja, hol köt ki ezen a skálán, a remény miatt, hogy talán a teljes vakság után a tömény, szilárd, rágni való boldogságba repít hirtelen. Szabadság, szerelem. E kettő kell nekem.

Hollandia. Akármerre néz az ember, hófehér tengerpart a végeláthatatlanságig. Olyan érzés, mint mikor klinikai halálba esik az ember, vakító fényeket lát és ilyen tájat, majd hirtelen visszatér a sokkoló valóságba, a defibrillátor hatásának köszönhetően. Vártam a hatalmas ütést a mellkasomon, hogy felébresszenek, de nem jött. Pedig órákon át csak bámultam a paradicsomot, egy helyben, nyugodtan, mozdulatlanul, de a tenger ott maradt, a szellő az idő múlásával is ugyanúgy cirógatta az arcomat, és rá kellett döbbennem, hogy a valóságban vagyok.

Enyém a világ.

Tegnap még az enyém volt. Most pedig 800 km/óra sebességgel távolodok tőle.

Újra a pilóta hangja:

„Kedves utasaink! Utunk hamarosan véget ér. A süllyedést megkezdtük Budapest, Liszt Ferenc repülőtér 2/A terminálja felé.

Üdvözöljük önöket a képmutatás ősi hazájában.”