Fürdőruha vagy fenyegetés?

A burkini betiltásáról és a betiltás betiltásáról

Fura egy népség a francia: csigát esznek, alig-alig hajlandóak megszólalni angolul, folyton elkésnek, de legalább nagyon szépek a nők, és illatfelhő lengi őket körül. A sztereotípiáktól függetlenül joggal hihetnénk róluk, hogy modern, felvilágosult nemzet – mégiscsak az ő ötletük volt a szabadság, az egyenlőség meg a testvériség. Ehhez képest már hetek óta tele a sajtó a Franciaországban zajló eseményekkel: több mint harminc városban betiltották a burkini viseletét, mire a bíróság kijelentette, hogy ez törvénytelen és embertelen, ezután pedig a politikusok kijelentették, hogy kit érdekel, mit mond a bíróság. A közvélemény-kutatások szerint a franciák legnagyobb része támogatja a városok döntését, a kisebb részük ellenzi, és viszonylag sokan vannak azok is, akiket pedig hidegen hagy a téma.

Tulajdonképpen meg tudom érteni az utóbbi csoportba tartozókat: szerintem 2016-ban enyhén szólva is nevetséges, hogy nyilvános viseleten meg vallási szimbólumokon vitázunk, ezt már régen magunk mögött kellett volna hagynunk.

A burkini betiltását támogatók elsősorban három dologra hivatkoznak: a nők jogaira, a szekularizált Franciaországra és a közbiztonságra. Egyik polgármester pedig egyenesen a közerkölcs elleni véteknek mondta az egész test elfedését a strandon.

A burkini az iszlám vallású nők hagyományos viselete fürdőruha és bikini helyett. Az iszlám nők hagyományos helyzetéről mindenkinek van elképzelése: maradj otthon, más férfiak soha meg ne lássanak, engedelmeskedj, nem vagy komolyan vehető. Márpedig bevándorlók befogadása ide vagy oda, aki velünk akar élni, az legyen szíves alkalmazkodni a szabályainkhoz, és tiszteletben tartani a nők emberi jogait is. Ez alapvetően egy jogos elvárás: akármilyen csoporthoz akarunk is csatlakozni (baráti, munkahelyi, vallási), csak akkor fogadnak be minket, ha elfogadjuk a szabályaikat.

A gondolatmenet ott siklik ki, hogy a nők jogainak védelme érdekében megfosztja a nőket a jogaiktól. Abból indul ki, hogy ezek a nők bikiniben akarnak napozni, és lehet ugyan, hogy sok esetben igazuk van, de az is biztos, hogy sok esetben meg nem. Mert aki úgy nő föl, hogy számára erkölcstelen a bikini meg a miniszoknya, annak az lesz a természetes, hogy nem hord bikinit meg miniszoknyát. Amit elvárhatunk tőle, az annyi, hogy fogadja el, hogy mások meg azt szeretik, ha lebarnul a hasuk a napon. Elvárni tőle azt is, hogy mondjon le saját értékítéletéről és erkölcsi meggyőződéséről, ugyanolyan megerőszakolása a nők jogainak, mintha az európai lányoknak kellene holnaptól kötelezően csadorban járniuk.

Ráadásul azok a muszlim nők, akik lemennek a strandra (még ha burkiniben is), általában szeretnének valamelyest integrálódni a társadalomba: különben otthon maradnának. És igaz ez a férjekre is: különben nem engednék le az asszonyt a strandra. Biztos, hogy pont őket kell zaklatni ezzel az egésszel? Ennek nemhogy nem sok értelme van, de végül a kívánttal ellentétes hatást is elérhet.

Ez az érv egyébként nagyon hasonlít arra, ami szerint a prostitúciót azért kell betiltani, mert az a nők elnyomását jelenti. Aha, jó... és akkor mi lesz azokkal a lányokkal, akik szexmunkára kényszerülnek? A mindennapi megaláztatásuk mellett még jól meg is büntetjük őket...?

A szekularizált Franciaország fogalma körülbelül annyit jelent, hogy az állam teljes egészében kívül marad a vallásokon, vagyis a hétköznapi életet nem határozza és nem is határozhatja meg egyik vallás sem. Ezt az elképzelést a franciák egy kicsit túlzásba vitték: betiltották az iskolákban a vallási jelképek használatát. Ezzel akár még egyet is lehet érteni: miért is lenne az iskola megfelelő terep az egyházhoz tartozás kifejezésére, amikor ezért vannak a templomok, a mecsetek és a zsinagógák? A strandok azonban nem iskolák, nincs oktató-nevelő funkciójuk, egyedül azért vannak, hogy az emberek fürödjenek, szórakozzanak, barátkozzanak. Ha azt mondjuk, hogy a szekularizáció nevében betiltjuk a burkini viselését a strandokon, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy egyidejűleg betiltjuk az apácaruha viselését a piacon. Hiszen mindkettő olyan viselet, ami szorosan kötődik egy adott valláshoz.

Hogy a közbiztonságra vajon miért jelentenek veszélyt a burkiniben strandoló nők, az megint egy jó kérdés. Azt biztosan senki nem gondolja, hogy aki ma burkinit vesz föl a strandra, az holnap fölrobbantja Párizst. Az is nyilvánvaló, hogy senki nem jelent nagyobb veszélyt a környezetére akkor, amikor tetőtől talpig beöltözik, mint akkor, amikor egyszál bugyiban flangál (bár kétségkívül érthető, hogy a többségében férfi politikusok miért az utóbbit részesítenék előnyben). Közbiztonság helyett talán érdemesebb lenne általános biztonságérzetről beszélni: az elmúlt időszak terrortámadásai miatt természetes, hogy az iszlámra utaló jelek feszültséget keltenek az európaiakban. Ez ellen viszont értelmetlen az iszlámra utaló jelek betiltásával küzdeni. Sokkal célravezetőbb lenne olyan szabályokat alkotni, amelyek nem szigetelik el a muszlim közösséget a keresztény (értékrenden alapuló) közösségtől.

A burkini betiltása több okból sem ilyen szabály. Elsősorban azért, mert elutasítást fejez ki: nekünk te így nem kellesz, változz meg, hogy befogadjunk. Ez pedig dacot válthat ki az érintettekből, akik majd csakazértse integrálódnak, vagy egyszerűen elmegy a kedvük a próbálkozástól, és a társadalom perifériájára szorulva nevelik majd föl a gyerekeiket. A társadalom perifériája pedig nem egy kellemes hely, ott felnőni nem egy kellemes élmény, az eredmény pedig tényleg lehet az, hogy ezek a gyerekek felnőve csatlakoznak valamelyik radikális szervezethez.

Másrészt pedig a burkini betiltása nem valószínű, hogy azzal a következménnyel járna, hogy a muszlim nők a fejükre csapnak, és „De bolond is voltam eddig!” felkiáltással bikinire vetkőznek. Az integrációt így tehát nem lehet elősegíteni.

A közerkölcs védelme a burkini betiltása melletti érvként a huszadik század közepét idézi: akkoriban bizony nagyon megkapták a magukét azok a nők, akik nem átallottak bikinit fölvenni. A kétrészes fürdőruha megjelenése botrányt kavart, fölháborodást váltott ki, és még be is tiltották a viselését. És lám csak, hová jutott a világ: most meg kötelezővé tesszük...

Naphosszat lehetne sorolni, hogy miért eszement ötlet a burkini betiltásával harcolni a nők jogaiért, a vallások egyenlőségéért, a közbiztonságért és a közerkölcsért, de fölösleges. Józan ésszel is belátható, hogy az egésszel nem nagyon érhetünk el mást mint saját magunk megnyugtatását: betiltottuk a burkinit, nincsenek is itt muszlimok, nem is fog most már robbantani senki! Ez a megnyugtatás pedig körülbelül annyira megalapozott, mint elhinni, hogy ha iskolába menet nem lépek rá a járda egyetlen repedésére sem, akkor elmarad a feleltetés.

Zárszóként Rupert Colville-t, az ENSZ Emberi Jogi Hivatalának szóvivőjét idézem, aki elég tömören fogalmazott burkini-ügyben: „Őszintén szólva ez egy ostoba reakció mindarra, amivel jelenleg szembenézünk, nevezetesen a terrortámadásokra. Nem növeli a biztonságot, nem javítja a közrendet, és ha bármit is eredményez, az a feszültségkeltés, ami aláássa a közrendet.”