Egy újvidéki egyetemista naplójából
DAY12: FŐ A PONTOSSÁG
Aztán meg már túl kellett nézni minden bulizáson, és a jóképű kollégákon is. A kollokvium előtt két héttel végre a tankönyv is megjelent, amelyből majd tanulni kell. Bár nem sok reményt fűztünk hozzá. A professzor a kezdetektől fogva azzal hitegetett minket, hogy a „jövő héten jelenik meg a könyv”. De aztán hamarosan kiderült, hogy tavaly is ugyanezt mondta. Na, meg tavalyelőtt is.
Ott álltam a város legelrejtettebb könyvkereskedésében, és felkészültem a nemleges válaszra, miszerint a könyv még mindig nem jelent meg. Legnagyobb meglepetésemre a kezembe nyomtak egy cafat WC-papírt, amiért nem kis összeget kellett kifizetnem.
Igen, egy WC-papír tekercshez tudnám csak hasonlítani a könyvet, amely tele van képekkel, és részletesen leírja, hogyan kell az egér használata nélkül másolni, illetve kivágni egy adott szövegrészt. Még nem igazán döntöttem el, hogy nevessek-e rajta, vagy sírjak.
Mit vártam? Persze, nem mondhatom, hogy nem örülök annak, hogy van egy tantárgy, amelyből legfeljebb húsz oldal a száraz szöveg, amely arra vár, hogy valaki megtanulja. De mégiscsak a jogi egyetemre iratkoztam be, ahol a már megszokott háromszáz, illetve négyszáz oldalas könyvre számítottam még egy olyan tantárgyból is, amelyiknek semmi köze sincs a joghoz, vagy bármihez, amit az elkövetkező néhány évben tanulni fogok.
Másnap reggel már nem az aznap várható időjárást olvastam el az újságban, hanem az informatikakönyvemet lapozgattam a reggeli mellett. De vegyük figyelembe a jó oldalát is! Végre megjelent a könyv.
DAY13: HÁT ENNI IS MUSZÁJ?
Egyetemista diétára raktam magam. Két opció volt. Vagy egész nap nem ettem, legfeljebb csak csokoládészeleteken éltem, és már én sem ismertem rá a saját tükörképemre, vagy pedig letettem a fenekem tanulni, és miközben az informatika alapjait magoltam, eszegetni kezdtem. Csokira chipset, ami jött. Kompót, keksz, gumicukor... Mondanom sem kell, a tanulást hamar leváltotta az evés.
Még csak pár hónapja vagyok egyetemista, egyet viszont világosan leszögezhetek: többé nincs olyan, hogy normális. Az egy elég relatív dolog. Nincs olyan, hogy normális idő az alvásra. Olyan sincs, hogy normális étkezés.
– Van tizenöt percünk.
– Pizza?
– Pizza.
Az egyetemi diéta néhány mondatban: nap mint nap szembetalálom magam azzal a döntéssel, hogy vagy két perc alatt kapok be valamit, vagy egész nap nem eszek semmit sem. Mi mégis inkább az ízek ellenállhatatlan világát választjuk az egyetemen, és röpke tizenöt percben is megkockáztatjuk azt, hogy ha késünk is pár percet, mi akkor is elmegyünk egy szelet pizzáért, és le is gyűrjük azt.
A saját rekordjainkat döntjük meg újra és újra, amikor, ha öt percért is, de leülünk megenni egy szelet forró pizzát, amelynek minden oldalán folyik a ketchup, és szétégeti a szánkat. Nemcsak teleportálni tanulunk meg, hanem kibírni egész napokat evés nélkül.
Persze, én is lazára vehetném a figurát, mint az előttem ülő csávó, aki előadás közben nagy nyugodtan elővesz egy szendvicset vagy egy banánt, és miközben a tanárnő a büntetőjogot meséli, ő nagy nyugodtan csámcsog, fél szemmel pedig a prezentációt figyeli.
