Egy falu története százévnyi pillanatban

Az emlékezés mindannyiunk életében meghatározó. Nem pusztán múltidézés: ez tesz bennünket azzá, akik ma vagyunk. Ugyanez igaz egy falu történelmére is, a múlt meghatározza az identitásunkat és azt is, hogy hajlandóak vagyunk-e ezért felelősséget vállalni.

Ezúttal Kishegyesre látogattunk, hogy megismerjük a falu százéves történetét korabeli fotókból és videókból. Tóth Árpáddal beszélgettünk, aki Csernik Márton szerkesztőtársával együtt három évvel ezelőtt indította el a Kishegyesi Digitális Archívumot. Az interjúból kiderül, milyen személyes történetek bújnak meg a rég elfeledett fotók mögött, és hogyan változott meg a világ egy évszázad alatt egy kicsi, de nagy múltú közösség szemszögéből.

Miért indult el a digitális archívum?

– A régi VHS-felvételek, családi videók, analóg fotók világa korán meghatározóvá vált számomra, és amikor azt láttam, hogy ezek az emlékek rendszertelenül, rossz minőségben kallódnak el, megszületett bennem az ötlet, hogy ezeknek a régi fotóknak és videóknak keretet kell adni egy archívumban, ahová lehet gyűjteni, kategorizálni, a későbbiekben pedig közösségi értékké is válhat. A közösségi médiában megjelenő régi fotók nem a tartalmuk miatt voltak problémásak, hanem azért, mert kontextus és rendszer nélkül jelentek meg.

Hogyan vágtál bele a projektbe? Mik voltak az első lépések?

– A kezdet meglepően gyors volt: egy Facebook-poszt után órákon belül jelentkeztek az első segítők. Innentől pedig beindult egy hógolyóeffektus, minden új kapcsolat újabb embereket, fotókat és történeteket hozott magával. A gyűjtés megállíthatatlan folyamattá vált, egyik történet hozta a másikat. Elképesztő tapasztalat volt számomra, hogy egy ilyen apró falusi közösséget milyen könnyű összefogni egy archívum létrehozásával, ahol bárki nyugodtan nosztalgiázhat, merenghet a múltban, felfedezhet a falu történelméről valami újat.

Mekkora munka ez valójában?

– A projekt komoly idő- és energiabefektetést igényel, ráadásul mindezt munka és család mellett csinálom. Egyetlen VHS kazetta digitalizálása 4-5 órás technikai folyamat, hiszen annak idején mindent ezekre rögzítettek: disznóvágástól falunapig, karácsonyi műsortól elsőáldozásig. A régi kazetták nem válogattak: minden rákerült, ami történt. Éppen ezért ezek a felvételek sűrített falutörténetek. Egy-egy kazetta elemzése óriási munka lehet, így a digitalizálás, szerkesztés, feltöltés és rendszerezés több napos munkává áll össze, ami teljes mértékben önkéntes és a falunk iránti elköteleződésből adódik. Elsődleges cél a jövő generáció számára múltunk átmentése a digitális térbe, hogy így elérhetővé tegyük sokak számára.

Mit mesél el Kishegyesről a több mint 10 000 fotó és 300 videó? Van kedvenc fotód a gyűjteményből?

– A képek és videók nemcsak eseményeket rögzítenek, hanem egy egész közösség kollektív emlékezetét rajzolják ki. A történetek hétköznapi emberek, orvosok, gyárigazgatók, tanárok nézőpontjából mesélik el a 20. századot. Ezekből lassan összeáll egy száz évet átfogó falutörténet. Az archívumban tehát a nagy történelmi események is a mindennapok szintjén jelennek meg, és szerintem ez az, ami igazán fontos. Az archívum egyik legrégebbi darabja egy 1886-os fotó: egy katonát ábrázol. Ezek az első dokumentumok még kiváltságnak számítottak, az átlagember ritkán jutott el fotózásra. A régi képek ezért is különösen becsesek: kevés van belőlük, de annál többet mesélnek. Összességében ez a feladat szolgálat is, mivel ezek a fotók már nem merülnek feledésbe. Ami a ráadás, hogy ezekkel a zömében idős emberekkel, falubeliekkel találkozhatok, megismerhetem a történeteiket, és megbíznak bennünket a fotók digitalizálásával.

Van olyan történet egy fotó begyűjtéséről, amit szívesen megosztanál?

– Az egyik legérdekesebb történet számomra a kishegyesi önkéntes tűzoltókhoz kötődik. A szervezet múltját alaposan feldolgozták, ráadásul ma is aktív része a falu életének. Éppen ezért lepett meg, amikor egy olyan fotóra bukkantam, amelyről addig senki sem tudott. Egy 1938-as tablókép volt. Rövid kutakodás után sikerült megerősíteni, hogy a fotó valóban ebből a korszakból származik. Amikor ez kiderült, a tűzoltók kifejezetten örültek neki, hiszen egy addig hiányzó darab került a történetükbe. A százötven éves jubileum alkalmából a képet hivatalosan bekeretezték, felnagyították, majd ünnepélyesen átadták, és azóta is ott van a tűzoltóotthon falán. Ez a történet számomra jól megmutatja, hogy a múlt megőrzése nem csak intézményi feladat. Egyetlen előkerülő fotóval is óriási értéket lehet teremteni, még akkor is, ha elsőre csak egy elfeledett papírdarabnak tűnik.

Hogyan lehet a fiatalokat megszólítani egy digitális archívummal? Mi a kulcs?

– A kulcs az interaktivitás: ha a fiatalok nemcsak nézői, hanem szereplői is lehetnek a történetnek, az érdeklődés azonnal megnő. Például volt, hogy gyermekhét kapcsán a helyi általános iskolában a diákok saját családi fotókat hozták be, és történeteket meséltek a nagyszüleikről, miközben vetítéssel színesítettük a programot, így a múlt személyessé vált számukra.

Milyen számokat generál a digitális archívum? Vannak felkapottabb fotók?

– Nem tudnám egyértelműen kategorizálni, hogy mi számít felkapottabb tartalomnak. Folyamatosan változik. Van egy Facebook-oldalunk, ami kifejezetten interaktív felületként működik: ott az archívum egy-egy kisebb szeletét mutatom meg, lehet reagálni rá, hozzászólni, történeteket mesélni a posztok alatt. A Facebook számomra elsősorban figyelemfelkeltő eszköz, a cél az, hogy az emberek ezután ellátogassanak a weboldalra, amit a kishegyes.net címen érnek el, és ott mélyebben is böngészhetnek az anyagok között. A digitális archívum weboldalának három alappillére a fotók, a videók és a korabeli újságcikkek. A statisztikák alapján azt látom, hogy szinte bármit teszünk közzé, nagy érdeklődést vált ki. Átlagosan egy-egy Facebookra feltöltött fotót vagy videót szerényebben számolva is négyezer-ötezer alkalommal néznek meg, és gyakran száz feletti reakció és hozzászólás érkezik rájuk. A Facebook elemzési adatai is ezt erősítik meg: az elmúlt huszonnyolc napban több mint hatvanhétezren tekintették meg az oldalt, a követőszám pedig folyamatosan növekszik.

Mik a terveid a digitális archívum jövőjére nézve?

– Ezt a munkát addig szeretném csinálni, amíg meg nem találom a falu legutolsó fellelhető fotóját is. Számomra ez nem rövid távú projekt, hanem hosszú távú elköteleződés. A helyi lakosság részéről már most is nagyon pozitív a visszhangja, és egyértelműen közösségi összetartó ereje van, ezért idővel elképzelhetőnek tartom, hogy helyet foglaljon értéktárakban helyi vagy vajdasági szinten. Bízom benne, hogy alakulnak még Vajdaság-szerte helyi archívumok, amelyek a digitális térben is megőrzik múltunk pillanatait. Kevés település mondhatja el magáról, hogy ilyen mértékben kiépített, rendszerezett digitális archívuma van, amelynek önálló weboldala és aktív közösségimédia-felülete is van. Ebben a formában szerintem páratlan kezdeményezés. A gyűjtemény jelentős része ráadásul nem intézményi forrásból származik. Ezek privát fotók, családi albumokból előkerült képek, amelyeken egy más világ rajzolódik ki, mint a hivatalos dokumentumokból. Egy intézménynek megvoltak a maga megbízott fotósai, akik az eseményeket örökítették meg, ezek a képek viszont az átlagember mindennapjait, élethelyzeteit mutatják meg. Természetesen akadnak hivatalos forrásból származó fotók is az archívumban, a gyűjtemény gerincét mégis ezek a személyes, privát felvételek adják.