Mindig támadó pózban

Fagy, hó, csúszós utak, majd latyak, a magyar kultúra napja, Vince-napi borkóstolók, téli örömök, téli bánatok, évkezdés, a megkezdett dolgok folytatása, befejezése, újra és újra kezdése, bosszankodás, sikerélmény – minden volt az elmúlt időszakban, csak unalom, csak unalom nem. Hiába a mesterséges intelligencia, ami majd állítólag egy csomó dolgot elvégez helyettünk, hiába a mindenféle reformok, hogy a diákok, egyetemisták könnyebben elsajátíthassák az elsajátítanivalót, hogy a teher, amit cipelniük kell lelkileg és testileg is könnyebb legyen, hiába az ígéretek, hogy majd minden egyszerűbb lesz, valójában mindebből semmit sem érzünk. Talán a pörgés teszi, a felgyorsult élet, ami nem engedi, hogy a figyelmünk egyetlen pillanatra is lankadjon, nem engedi, hogy hátra dőljünk, és élvezzük a jól megérdemeltet, a munka gyümölcsét, a gyümölcs ízét. Mindig talpon kell lenni, mindig készenlétben kell állni, a rajtvonal mellől el sem szabad mozdulnunk, hisz mi lesz, ha éppen akkor dördül el a startpisztoly, amikor nem vagyunk a fehér vonal közelében. Szóval úgy élünk, mint a felhúzott csörgőóra, azoknak a rugóknak mindig feszesen kell állniuk, és attól függetlenül, hogy mi történik körülöttünk, úgy kell lélegeznünk, hogy meg tudjuk ragadni a pillanatot. Már el is felejtettünk igazán pihenni, igazán felkészülni a kihívásokra, elmélyülni a dolgokban. Nem, mindezekre nincs idő, mert úgy kell léteznünk, mintha zabszem lenne abban a bizonyos fertályunkban, ezért nem is szabad csodálkozni, ha szétszórtak vagyunk, felületesek és felszínesek, kevésbé őszinték, de sokkal idegesebbek, harapósabbak, és mindig támadó pózban. Talán arra gondoltunk, hogy télen lenyugszunk, veszünk egy mély levegőt, de nem, mindez hiú ábránd volt, valójában nem tudtunk sem lenyugodni, sem egy mély levegőt venni, pörgünk, pörgünk, ráadásul csak aprókat szuszogunk, éppen csak akkorákat, amekkorákat az állapotunk megenged. Csak pihegünk, mint egy kimerült kutya, és azután pedig csodálkozunk, hogy oxigénhiányosan, hófehér arccal csak tengünk-lengünk várva valami nagyra, valami kihagyhatatlanra, ami talán sosem jön el, de az ígérete minden pillanatban ott van az agyunkban mintegy lidércnyomásként, ami már-már saját házi kedvencünknek tűnik.