Erőszakkultúra a hétköznapokban
Nem kirívó eset, hogy egy lány ül a buszon, és valaki túl közel hajol hozzá. Nem ér hozzá, nem szól hozzá, de befurakszik a személyes terébe, és ő hiába feszeng, nem tágít. Minden lány számára ismerős az a jelenet, amikor egy buliban valaki újra és újra bepróbálkozik, hiába mutatjuk kitartóan és egyértelműen, hogy nem vagyunk rá nyitottak. Az is szinte mindennapos, hogy az osztályban egy fiú poénból megjegyzéseket tesz egy lány testére, és mindenki nevet, mert ez csak vicc. Ha az érintett lány szerint ez nincs rendben, akkor ő túlérzékeny, hisztis, és még humora sincs. Ezek a helyzetek együtt rajzolják ki azt a nagy képet, amit erőszakkultúrának (rape culture-nak) nevezünk.
Az erőszakkultúra olyan társadalmilag elfogadott normákat és viselkedéseket jelent, amik normalizálják az erőszakot a mindennapokban. Az erőszakkultúra része például az, hogy „a női nem talánt jelent”, hogy az „erősebb kutya baszik”, hogy egy zsúfolt szórakozóhelyen teljesen normálisnak tekintjük, ha egy fiú úgy megy el egy nő mögött, hogy közben megfogja a derekát, vagy hogy viccet csinálunk a börtönökben történő nemi erőszakból. Ezekben az esetekben az a közös, hogy nagylelkűen szemet hunyunk a bennük tapasztalható erőszak fölött, akár a humorra, akár valamiféle képzelt erkölcsi fölényre hivatkozva.
A nőktől elhangzó nem ugyanis nemet jelent, aki pedig ebben mégsem olyan biztos, az feltételezések helyett inkább kérdezzen rá nyíltan, hogy végérvényes nemről van-e szó, vagy lehet még próbálkozni. A szexnek nem a hatalmi viszonyok felállításáról és fenntartásáról kell szólnia, hanem a kölcsönös örömszerzésről, így aztán az erőszakkultúrán kívül nincs értelme arról beszélni, hogy ki igáz le kit a szexuális aktus segítségével. Azokat pedig, akik a számukra vadidegen nőket arra hivatkozva fogdossák, hogy csak gyorsan elslisszannak mögötte, és azt másképp nem lehet, szívesen megnézném, ahogy hasonló helyzetben egy férfi derekán simítják végig a kezüket. Az erőszak pedig akkor is erőszak, ha az áldozat maga is bűnelkövető; tolvajokkal, sikkasztókkal, még gyilkosokkal szemben sem elfogadható.
Az erőszakkultúra olyan kulturális-társadalmi közeget jelent, amelyben a határok átlépését gyakran elbagatellizálják, amelyben a beleegyezés nem mindig egyértelműen fontos, és amelyben a lányok kényelmetlensége háttérbe szorul mások szórakozásával szemben. Ide tartoznak a rámenős (a másik jelzéseit figyelmen kívül hagyó) viselkedések, a nyomásgyakorlás, a testre tett megjegyzések, a szexista viccek és mindaz, ami azt üzeni: nem baj, ha egy kicsit átléped a másik határait.
A közbeszédben és az interneten zajló beszélgetésekben sajnos nagyon is általános, hogy a szexista, a nőket becsmérlő vagy legalábbis lekezelő megjegyzések elfogadottak, miközben a nők erre adott reakcióit túlérzékenynek minősítik. A probléma nemcsak az, hogy ez a közeg megágyaz a komolyabb visszaéléseknek, hanem az is, hogy közben folyamatosan formálja, hogyan érzed magad a saját testedben és a saját döntéseidben. Ha azt tanulod meg, hogy a kényelmetlenséged nem olyan nagy ügy, hogy tulajdonképpen senki nem áll ki melletted, amikor egy szexista poén miatt kellemetlenül érzed magad, akkor sokkal nehezebben fogsz megtanulni kiállni magadért.
Pedig lehetne másképp. A beleegyezés nem bonyolult: csak az igen jelent igent. A tisztelet sem nehéz: nem viccelődünk mások kárára. És a figyelem sem megugorhatatlan feladat: ha valaki jelzi, hogy átléptél egy határt, bocsánatot kérsz, és legközelebb megpróbálsz jobban figyelni.
Az erőszakkultúrát azért kell felszámolni, mert mindannyiunknak joga van biztonságban, tiszteletben és szabadon létezni. Persze ez nem mehet egyik napról a másikra, mégiscsak nagyon fontos, hogy komolyan vedd a saját érzéseidet, és felemeld a szavad, ha átlépik a határaidat, miközben másokat éppígy tiszteletben tartasz.
