Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok
Avagy nem kell aggódni, semmi sem a terv szerint alakul – 3. rész
(A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el)
NYAKAMON A KÉRDÉSEK, A VÁLASZOK FÉNYÉVEKRE VANNAK – MENNI KELL BY KOCSIS PAULINA
És hogy honnan tudtam röpke két hét ott-tartózkodás után, hogy ez a jó döntés? Nem tudtam. Szétnéztem, vettem egy mély levegőt, nem kezdtem el köhögni, és akkor leszögeztem, hogy ez jó lesz. Ezzel el is dőlt. Habár nekem nem szokott sokat fájni a fejem, ha költözésről van szó. Amúgy meg a csillagokban kellett volna rejlenie egy titkos üzenetnek? Vagy éppen a konyhaablakból látszó fán ugráló mókusnak kellett volna megsúgnia? Ilyen helyzetekben nincs egyértelmű jel. Az a gyomrodban kavargó érzés egyaránt jelenthet izgalomra utaló lepkéket és azt is, hogy hasmenésed lesz.
Valójában senki sem mondta, hogy ne menjek el az isten háta mögé tartósabb időre. De nem tűnt kígyózónak azon emberek sora sem, akik támogatták volna ezt az eszement ötletet. Talán azért alakult így, mert tőlem ezt szokták meg. Fura is lenne, ha azt mondanám, hogy a Limánra költözöm, amikor már vagy tíz éve tart az a folyamat, ami általában azzal kezdődik, hogy ki mikor ér rá elköszönni, mert azt hiszem, költözöm Timbuktuba. Habár oda még sosem jutottam el.
Lehet, hogy nem tudom, mi az életcélom, és az élet értelmét sem találtam még meg. Talán pályát is tévesztettem. De nem zárom ki azt sem, hogy pont egy költözés során lelek rá a válaszokra, s egyben magamra valahol éppen az isten háta mögött. Viszont ha nem próbálom meg, akkor honnan is tudnám, hogy nem jó?
Kicsit megint háttérbe szorult a barcelonai álom, és 2500 kilométerre cseréltem a megszokott háromszázas távot. Olyan város mellett tettem le a voksom a koffereimmel együtt, ahova ép ésszel talán sose mentem volna, még turisztikai szándékkal sem. Most meg pont oda költözöm, utazásaim legtávolabbi európai desztinációjába – Finnországba, egy hegyre, egymaroknyi kutyával. Téged ért ez meglepetésként, kedves olvasó? Hát akkor én mit mondjak? Én sem gondoltam volna, hogy lesz egy finn csavar az életemben.
Egy szerbiai magyar lány Finnországban. Valahogy így nyert új jelentést számomra az, hogy finnugor.
ONE, TWO, THREE, FOUR, FIVE. EVERYBODY IN THE CAR, SO COME ON, LET’S RIDE – MAMBO NO. 5 (A LITTLE BIT OF...) BY LOU BEGA, AVAGY EGY, KÉT, HÁ’, NÉGY, ÖT, MINDENKI A KOCSIBAN, INDULÁS!
Ennyi állattal? Jaj, dehogy, csak nagyon sz*rok a vicceim.
A baj nem jár egyedül. Eldöntöttem, hogy elviszem a kutyákat egy rakás országba, amely létezéséről ők személy szerint nem is tudnak. Na, meg nekik amúgy is mindegy, hogy milyen talajon ürítenek. Felszedni nekem kell, a zacsikat meg biztos Kínában gyártják.
Ugye senki nem gondolta azt, hogy a szőrmókjaim otthon maradnak, miközben boldogan élem a gondtalan életemet külföldön? Az az élet nem is lenne boldog. A kutyák nem igazán tudták, miben is lesz részük, vagy mi a jó eget talált ki a flúgos gazdasszonyuk, nekik teljesen mindegy is volt. Na meg nem is tartottam közvélemény-kutatást. Volt elég gondom. Két kutyával indultam meg az ismeretlenbe. Mindannyiunk számára garantált volt egy új élet kezdete, ami egyaránt rejthet jót, de lehet maga a pokol is.
Kifogások mindig vannak, de megoldom két kutyával is. Akár kétmaroknyi állattal is. Azt mondják, hogy sok jó kis helyen is elfér, szóval amíg a teknősök a téli álmukat aludták, addig én bepakoltam a kocsiba a fél életemet, a legmelegebb ruháimat, három kutyát és két macskát. Egy kis változás sosem árt. De én nem apróztam el.
CAUSE I LIVE MY LIFE LIKE THE RULES DON’T APPLY – OH NO! BY GABI SKLAR, AVAGY ÚGY ÉLEM AZ ÉLETEM, MINTHA A SZABÁLYOK RÁM NEM VONATKOZNÁNAK.
Senki ne értsen félre! Finnországban is rossz a krumpli, megrohad a gyümölcs a frizsiderben és befészkelnek a bogarak a mannasuurimoba (A grízbe. Már épp megtanultam, hogy Magyarországon búzadarát kell keresnem, most meg olyan után kell kutatni, hogy mannasuurimo. Sosem mondtam még ki hangosan ezt a szót.). De valamiért mégis jobb, ha már úgy döntöttem, hogy pont oda, az isten háta mögé, a harmadik szemafornál balra költözöm. Talán feltartóztatták a vámon a problémákat, vagy még nem keltek át a tengeren. Az is lehet, hogy félúton megfagytak, aztán tavasszal borul a bili (Amikor ezt a cikket javítom, május 7-e van. A tavasz még nem igazán érkezett meg, és a bili sem borult ki.). Persze azt sem kellene kizárni, hogy én hoztam elhamarkodott döntést anélkül, hogy előtte osztottam vagy szoroztam volna. Aztán most ezért rossz a krumpli, amit vacsorára akartam megsütni. De még az is lehet, hogy itt pusztán tényleg jobb. Muszáj egyáltalán feltenni ezt a kérdést, hogy „Ott jobb?” vagy hogy „Ennyire távol mindentől és mindenkitől most tényleg boldogabb vagy?” Te nézted a híreket az N1-en? Kicsattansz az örömtől mindenhez és mindenkihez közel? Ott jobb?
Bizonyos lépéseket fél megtenni az ember. Nézőpont kérdése, hogy ebben a történetben én bátor vagyok, vagy éppen gyáva. Inkább nem foglalkozom ezzel a kérdéssel. Az ismeretlen utak, amikre most nem merünk rálépni, képezik holnap a napi rutint, talán éppen valami olyat, ami után a lelkünk vágyik. Csak merni kell betenni nagyobb sebességbe, esetleg bevenni azt a kanyart. Néha meg kell próbálni azt, ami megrémít. Lehet, hogy jó lesz, csak a gondolatainkkal ne rontsuk el. Általában nem a világ fordul ellenünk, hanem a saját elménk. S úgy döntöttem, hogy megkeresem az off gombot. Vagy a finn verziót, aztán meg mindegy, hogy nekem mit yksi, kaksi, koskikeskus, kukkatalózik (Egy, kettő, bevásárlóközpont, virágüzlet. Csak egy pár random szó, ami rám ragadt.).
FOLLOW MY LEAD. I MAY BE CRAZY, DON’T MIND ME – SHAPE OF YOU BY ED SHEERAN, AVAGY LEHET, HOGY ŐRÜLT VAGYOK, DE NE TÖRŐDJ VELE. KÖVESS!
Hogy hogyan kerül az ember Tamperébe minden „pereputtyával” együtt? Naponta ellátogat három új országba, többet költ a hónapban nyilvános mosdókra, mint szórakozásra, esetleg benéz a litván Lidlbe. Csak a szoki. De talán nem mindenkinél ilyen egy átlagos kedd. Meg amúgy is vasárnap indultunk. Így hozta a sors, hogy:
A magyaroknál magyaráztunk. Rövidre fogtuk, hiszen a látszat nem csalt, hanem magáért beszélt, méghozzá elég egyértelműen. Az autó minden egyes köbcentije meg volt pakolva, ahogy azt már tőlem megszokhattuk. Csizmától tükörig, a palatálcán át minden volt. A visszapillantó csak dísz gyanánt volt a kocsiban, a hátsó ülésen három kutya ült, valahonnan pedig a macskák nyávogtak. Valahányszor kinyílt egy ajtó, valami kiesett, és már nem volt hely visszatenni annak ellenére, hogy eddig bent volt. A kocsit látván a vámosnak nem volt sem kérdése, sem hozzáfűznivalója. Ismételten csak határeset, de azért sikerült átjutni. Aztán padlógáz, és mentünk tovább. Mondanám, hogy határ a csillagos ég, de még volt egy határszerűség. A csillagos eget viszont jóval előbb láttam meg, mint Finnországot.
Az a pár kilométer, amit Szlovákiában megtettünk, említésre sem méltó. Drágának drága az autópálya miatt, de azon a szakaszon nincs semmi. Szóviccet meg pláne nem tudok rá kitalálni. Viszont ezen ország aszfaltja is az út részét képezte.
Igen csecse Csehország, de én csak az autó ablakából gyönyörködtem a tájban. Természetesen érdekeltek azok a városok, amik közvetlenül az autóút mellett fekszenek, és szinte könyörögnek, hogy térjen be az ember. Le is kanyarodtunk az útról, hiába erősködött a Google Maps, hogy másik irányba kellene menni. Egy idő után már ő is feladta, amikor rájött, hogy céltalanul vesszük a kanyarokat, csupán várost nézünk. De ki akar télen kiszállni a kocsiból pusztán azért, hogy sétáljon egyet Brnóban? Itt fordulj jobbra, amott kanyarodj balra. Ja, ez zsákutca. Akkor menj vissza, és annál az izénél fordulj le. Le van zárva? Jbg. Amarra még elmegyünk? Láttuk a legfőbb látványosságokat anélkül, hogy a hátsó felem elhagyta volna az ülésfűtést. Pedig lehet, hogy egy jó kis cseh sör a lelkemet is megmelegítette volna.
A lengyeleknél lengedezve lényegre törően próbáltunk egyről a kettőre jutni, csak éppen azzal nem számoltunk, hogy az ország fővárosában nem igazán beszélik az angolt. Ez őket persze nem gátolta meg abban, hogy lebonyolítsanak egy eléggé egyoldalú konverzációt, amihez én csak annyit tudtam hozzátenni, hogy do you speak English?. Szerencsére a mosoly meg a szerb nyelv használata megold ezt-azt. Az orosz szavakról, a kéz használatáról, a guglizásról meg ne is beszéljünk. Az viszont gyakran elkerüli az emberek figyelmét, hogy valójában mekkora Lengyelország. Itt nincs Párizs meg profilképre kívánkozó Eiffel-torony. Múltak az órák, már a napok is, de még mindig lengyel földön voltunk, értetlenkedünk. Néztem a fákat. Mit tehettem volna? Szemügyre vettem, hogy az ágak a fa két különböző oldalán egy vonalban nőnek, nem pedig lépcsőzetesen. Meg néha felkiáltottam, hogy baaambiii vagy tehééének. Még akkor is, ha tehenek a helyes többesszám.
Látván a litván lélekőrlő, lepusztult létet, valamint a látványosságok lomha létezését, egy gyors megálló után szaporán folytattuk tovább az utunkat. Beugrottunk a Lidlbe, de itt még a GPS is eltévedt. Legfeljebb csak annak a hobbimnak hódolhattam, hogy be-benéztem a házak ablakán. Már ha akadtak házak útközben. De Litvánia nem sok látnivalóval kecsegtetett. Legközelebb megnézzük a fővárost, hátha. Pár óra elteltével ezt az országot is kipipáltuk.
Szép Lettország, csak éppen keresni kellett a fővárosban az épületeket. Meg az embereket is, pedig a központban szálltunk meg. Lehet, hogy télen minden ridegebbnek tűnik, de ez az ország, s azon belül a főváros, valahogy nem nyerte el a tetszésemet. Legalább ettem egy jót. Mondjuk egy benzinkúton, de meleg ételt. Kihoztuk a legjobbat az adott kicsit sem vonzó helyzetből. Egy rövid éjszaka után indultunk is tovább. Karnyújtásnyira volt a cél, de még mindig több száz kilométernyire. S amíg mások az élet nagy gondjaival küszködtek, a GDP növekedésével vagy éppen a globális felmelegedéssel, addig én csak azon rágódtam, hogy Nudli legutóbb Litvániában pisilt, én meg éppen Lettországban voltam. Sosem hittem volna, hogy egy nap ilyen gondolat fogan meg bennem. Na de azt sem hittem el sokáig, hogy egyszer valóban végigkocsikázom Európát a kutyákkal a hátsó ülésen. A Finnországba költözésről meg ne is beszéljünk.
Osztottuk volna az észt Észtországban, csak nem volt felesleg. Meg igazán időből sem volt vesztegetni való. Ismételten csak egy autós városnézést engedtünk meg magunknak, mert nem akartuk lekésni a kompot a forgalom miatt, és valahogy sokkal lenyűgözőbbnek tűnt az, ahogy felsorakoznak a megközelítőleg negyventonnás kamionok, és felhajtanak ugyanarra a hajóra, amivel jómagam is átkeltem a fagyos Balti-tengeren. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a folyamatról, ahogy ezek bogarak módjára alkotnak egy sort, és lassan elnyeli őket egy vasóriás. Ami bármikor el is süllyedhet velem együtt. Mert „csak” a levegő tartja a víz felszínén. És talán több ezer tonnás súlyról beszélünk.
A Google-térképen követtem, hol vagyok. Éppen a semmi közepére mutatott a navigáció, miközben egy kicsit sem barátságos tenger közepén lötyögtettem a rozémat. Nem direkt. S miközben a hol távolodó, hol közeledő tájak fényeit vettem szemügyre, elgondolkodtam azon, hogy vajon az ebek tudják-e, hogy már egy nyolcadik országban vannak, és csak ma többet utaztak, mint valaki egész életében. Talán jómagam sem fogtam fel igazán, hogy habár az útlevelem lapjai üresek, én is egy nyolcadik országban vagyok, és lassan, de biztosan haladok a kilencedik felé.
Egy örökkévalósággal, avagy pár nappal később, valahol az esti órákban már azt is megengedhettem magamnak, hogy Finnországban finomkodjak annak ellenére, hogy a nappali inkább hasonlított egy bolhapiacra, mint otthonra, és napokon át néztem úgy szembe a kihívásokkal, hogy reggel még azt sem tudtam, hogy hol meg minek az alján van a zoknim. A törölközők a törékeny tányérok között voltak, a bortartó pedig a szennyesben a nadrágokkal együtt. A kutya-macska barátságtalanságról meg ne is beszéljünk. Aztán meg ment is az élet tovább a maga medrében. Csak kicsit másképp.
(Folytatjuk)
