Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok
Avagy nem kell aggódni, semmi sem a terv szerint alakul – 2. rész
TOO SCARED TO DREAM BUT TOO DUMB TO DIE – TOO DUMB TO DIE BY GREEN DAY, AVAGY TÚL RÉMÜLT AZ ÁLMODOZÁSHOZ, DE TÚL HÜLYE MEGHALNI
Néha az élet azzal tréfál meg minket, hogy teljesíti a kívánságainkat. A lehetőség adva volt, én pedig hülye lettem volna nemet mondani rá. Hogy megrémített-e az ismeretlen? Természetesen. Hogy akadtak-e nehézségek, amikről elképzelésem sem volt, hogy hogyan fogom megoldani őket? Naná! De ez még nem akadályozott meg abban, hogy egy csettintésre fenekestől fordítsam fel az életemet. Ez nem orvosi hiba, ami azonnali beavatkozást igényel, mint például egy felvágott artéria, szóval úgy voltam vele, hogy minden nehézség megvárhatja a holnapot, mert az is lehet, hogy holnap már nem nehézség lesz, hanem lehetőség. Volt már olyan, hogy egy katasztrófának ígérkező tegnapi esemény ma már csak egy vicces történet. De ha nem, akkor meg megint tanultam valamit, és ez magával vonzza a cikk folytatását is. Szóval lesznek következő részek is.
Pár klikk és néhány idegösszeomlás (Minek változtatni a jól bevált módszeren? Ha nem őrülsz meg kicsit, akkor nem is akarod igazán azt a valamit. Habár én sosem mondtam, hogy követendő példa lennék.) után megvolt a repjegyem. Már húztam is magam mellett a pink kofferem. Ismételten elindultam felfedezni. Kicsit a világot, kicsit pedig magamat. Végeredményben egyikkel sem jár rosszul az ember. A világot illetően ott a Google Maps, de az én hülyeségem feltérképezhetetlen.
Az elképzelés nem volt rossz, de nyilván nem csak ennyi az egész történet. Ez így túl egyszerű lett volna – a hullámvasút sem úgy érdekes, ha egyenes. Az EKG-ról meg ne is beszéljünk. Az az igazi, ha az ember lánya megfűszerezi a történetet. Szóval még kellett vöröshagymapor, bors, bazsalikom. Akarom mondani, meg kellett felelnem a Ryanair által előírt szabályoknak, na meg a reptéri biztonsági ellenőrzésen is illett volna gond nélkül átcsusszanni a változatosság kedvéért. Azt hinné az ember, hogy ennyi tapasztalattal meg gyakorlattal már meg sem kottyan az ilyen. De nőként úgy érzem, hogy talán a férfi logika kavar be igazán, pláne amikor rájövünk arra, hogy mennyi az annyi. A két perc meg a húsz centi néha nem két perc meg húsz centi.
A kép forrása: pixabay.com
CSAK HADD CSINÁLJAM, CSAK KÖVESSEM EL! ADDIG ÉLNI, MÍG NEM MÚLIK EL… – VESZÉLYZÓNA BY KOCSIS PAULINA
És hogy hogyan is kerültem abba a Tampere nevezetű városba, ami a kontinens másik felén fekszik? Sima liba. Csak éppen egy kicsit libabőrös. De akkor lássuk a részleteket ...amikbe akkor még nem is gondoltam bele úgy, ööö, részletesen. Én csak menni akartam. Vakmerő? Inkább carpe diem! – s közben ördögien vigyorog. Az én őrangyalomnak nincs szabadnapja. De azt sem zárom ki, hogy néha ő adja a hülye ötleteket, hogy egyikőnknek se legyen unalmas.
Ugye a tökéletes opció az lett volna, hogy hoppanálok (A hoppanálás egy helyváltoztatási módszer Harry Potter világában. Nem bánnám, ha a mi világunkban is létezne.) a megadott címre, vagy felpattanok gyermekkorunk sugar daddyjének (Joulupukki, a Télapó gyermekkorunk óta jelen van az életünkben. „Gyere, kisfiam, ülj az ölembe, én pedig majd teljesítem a kívánságaidat.” Szóval sugar daddy, szponzor. És Finnországban lakik.) rénszarvasok által vontatott szánjára, ha már Finnországban lakik. Na jó, maradjunk realisták. A legegyszerűbb az lett volna, ha Belgrádban felszállok egy repülőre, amely Helsinkiig meg sem áll. Na, de mivel ilyen járat nincs, az én utam is kicsit kacskaringósabbra sikeredett. Megesik az ilyen. Ez egy horizontális hullámvasút, ahol nincs fent meg lent. Itt kanyarok vannak, meg egy elsőkerekes meghajtású kocsi, amivel kicsit nehezebb driftelve venni a kanyarokat.
Szóval ismét próbát tettem a határátkelőhelyen, és örömmel nyugtáztam, hogy még megvan a régi sármom. Lenyűgöztem a magyar határőrt, avagy átadtam az igazolványom, és minden feltartóztatás nélkül folytattam az utamat. Biztos, ami biztos, megrebegtettem a szempillámat is. Pedig ezúttal tényleg üres volt a csomagtartó. Szinte. A javakat a józan ésszel együtt hagytam otthon.
Mindenesetre beugrottam Pestre is, csupán azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jó döntést hoztam. Mármint azzal, hogy leléptem. Kellett volna köpnöm egyet a földre, úgy úriember módjára, amikor a lábam a talajhoz ért, és ráeszméltem, hogy a megyében, bocsánat, vármegyében semmi sem változott. Ptuj! De jó, hogy nem ez a végállomás. Azért persze kijárt egy kis bosszankodás Pesten. Már csak azért is, hogy felidézzem a régi szép emlékeket, és elrendezzek néhány elvarratlan szálat. Éppen hogy csak masnit nem kötöttem rájuk.
Utamat hamar folytattam tovább, már amennyire a körülmények engedték, s aznap legyűrtem vagy 600 kilométert a volán mögött. És akkor még mindig csak a szomszédos Magyarországon voltam, az úti célomtól megközelítőleg kétezer kilométerre. Addig vágja az ember ilyenbe a fejszéjét, amíg fiatal. Viszont nyugati irányba ne délután induljon, mert akkor egész úton a szemébe tűz a nap. Igen, van napellenző, de 164 centiméter vagyok. Az csak egy dísz a kocsiban, mint a BMW-ben a zsmigavac.
És akkor még valaki úgy döntött, hogy renoválni kell az M1-es autópályát. Ez persze nem lepett meg. A felújítás egy ideje folyamatban van, akár mondhatnám azt is, hogy még abban az időben kezdődött, amikor ott laktam, és még jó ideig nem is készül el. Persze hogy nem haladnak vele, amikor sosem látom azt, hogy ott valami történne. De legalább az utat lezárták, hogy megnehezítsék a közlekedést és feldobják a kedvem. Magyarország, én így szeretlek. Kedvellek, na. Kölcsönös a tolerancia.
Kicsit sem egyenes utam ismételten másik irányba kanyarodott, ezúttal viszont a nővéremhez ugrottam be. Most mondanám, hogy kávéra mentem, meg traccsolni, de az nem én vagyok. Nem kávézom. Az igazság az, hogy kellett egy gyors ruhaváltás. Pontosabban magamra kellett öltenem még néhány réteget. Hidegnek ígérkezett a finn időjárás, a popsim meg fázósnak. Mondanom sem kell, akkor még nem tudtam, hogy mi is vár még rám. És ekkor a teljes utazás csaknem negyedén voltam túl.
Az újabb magyarországi kitérő után koffert, ruhát és járgányt váltottam, és miután megint lehetetlen mennyiséget pakoltam be a kofferbe, tiszteletben tartva a húsz centit, hirtelen a bécsi reptéren találtam magam, ahol értetlenül sétáltam fel és alá. Nem volt útlevél-ellenőrzés, viszont azon a részen migránsok sem sétáltak fel és alá. Először azt hittem, hogy eltévedtem. Emlékezetem szerint viszont pont volt egy osztrák fickó, aki így képzelte el Európát...
Habár a sajtot minden gond és magyarázat nélkül átvittem, a ragasztószalagot (Ne vesszünk el a részletekben, senki se kérdezze, hogy miért van szükségem otthonról hozott ragasztószalagra Finnországban.) előszedették velem, hiszen gyanús volt. Ja, pont úgy néz ki, mint ahogy egy atombomba szokott...
Mi sem jobb annál, mint amikor a tökéletes precizitással összetetriszezett csomagodat feltúrja egy reptéri alkalmazott, aki elvárja részedről a közreműködést, viszont ő ugyanabból nem sokat tanúsít. Mikor kezdem már el magammal hordani azt a pink dildót a hatás kedvéért? Csak ha már mindent kipakoltatnak velem, jobban mondva kidobálnak a kofferem mellé, és úgy kell visszahajigálnom az alsóneműm egy halom ember előtt, mert hát kezd sor alakulni mögöttem, és az ellenőr csak a kipakolásban segít, akkor már érezzék ők is kellemetlenül magukat. Egy dildóval a kezükben. Egy pár alkalmazottra amúgy is ráférne... Úgyhogy a reptéren ismételten megbizonyosodtam arról, hogy mennyi a húsz centi meg a két perc. És ezzel egy időben egy edzést is sikerült lenyomnom, mert a fent leírt negyed óra megfelelt egy kiadós edzésnek. Ami után ott álltam visszapakolva és felöltözve. Kicsit ziláltan, de szinte eredeti állapotomban.
Kezemben tartottam a papírra nyomtatott beszállókártyát (boarding pass), amiről akkor még nem tudtam, hogy majd az eb megzabálja. Pedig kutyát nem vittem magammal. De valaki nem volt hajlandó megvárni, hogy lekenyerezzem a kofferemben rejlő szuvenírrel, inkább kiszolgálta magát. A kutyakeksz mellett a beszállókártya is áldozatul esett, avagy fel lett zabálva. Szerencse, hogy pont a visszaút előtt vezették be az elektromos beszállókártya kötelező használatát. A telefonomon amúgy is öt helyen volt megtalálható a repüléshez szükséges QR-kód. De mondjuk mehetett volna az a papírfecni újrahasznosításba is, nem kellett volna pont efféleképpen reciklálni. Mert végül valamilyen módon csak fel lett dolgozva... De nézzük a jó oldalát. A beszállókártya az útlevelem mellett volt. Az lett volna az érdekes csavar, ha az is áldozatul esik. Hogy mi az útlevéligénylés oka? Hát, megcsócsálta a kutya. Akarom mondani elveszítettem.
Nagyjából 2,5/3,5 (Valójában az út két és fél óráig tart, viszont Finnország másik időzónában van, és így három és fél lesz belőle.) óra múlva ott álltam Helsinkiben, életemben először finn talajon. Pipa. Kint éppen esett valami, és a vártnál jóval korábban sötétedett. Hirtelen elgondolkodtam azon, hogy vajon jó repülőn ültem-e eddig. A benedvesedett, majd bepárásodott szemüveget levéve nem láttam, a hirtelen légnyomásváltozás miatt pedig nem hallottam. Sehallselát Dömötör megindult, és meg is torpant a telet látván egy novemberi napon. Otthon ősz volt, és sokkal melegebb. A színskála is több tétellel büszkélkedett.
Mibe vágtam a fejszém? Egy kalandba. Elvégre is te magad vagy a saját életed kovácsa. Nem az Alcatrazba mentem, ahol legfeljebb fogoly lehetek. Finnországba utaztam, és rajtam állt, hogy ez egy kaland kezdete lesz-e, vagy hogy éppen kezdetét sem veszi, és duzzogva hazarepülök. Pusztán azért, mert más, vagy mert mondjuk hideg van. Ezt a történetet én írom, így senkit sem zavarhat az a gombóc a torkomban, amit már nem tudtam a repülésre vagy a légnyomásváltozására fogni.
