Ágyból, filmből

Úgy döntöttem lelépek közben

amíg te ágyból a filmet

Tudom, hogy az ős aurórások azt mondják, hogy A rezervátum mélyén című album már nem az az Auróra, amit ők megszerettek, nem az, amit hallgatva ők felnőttek, és még csak nem is az, amit ők az Aurórán, mint Aurórán, a zenekaron értenek, és egyáltalán mi ez az egész, mert ez bizony valami borzalom, de nekem valami oknál fogva éppen ez az album egymás után következő dalai, és különösen a fentebb már megkezdett Ágyból a filmet című szám jár az eszemben, és ez arra sarkalt, hogy megírjam ezt a vezércikket.

Mint üveg alatt a tűre szúrt rovar

olyan ami volt és minket

alig köt már valami össze

Mindig van egy ok, egy indok, egy utolsó mondat, egy olyan megnyilatkozás, ami arra sarkall, hogy megindítsunk egy gondolatfolyamot, hogy elmerengjünk azon, mi volt, mi van, netalán azon, hogy mi az, ami lesz, mikor úgy döntünk, hogy lelépünk, és az sem érdekel, hogy az a bizonyos te, a mindenhol jelenlévő te, a másik, mit is néz a tévében, és ha tényleg azon kapjuk magunkat, hogy elhatároztuk, hogy véglegesen lelépünk, hátra sem nézünk, még akkor is nehéz, piszok nehéz, még akkor is, ha tényleg nincs kötés, se laza se szoros kötés, csak mondjuk egy fénykép, stílusosan fekete-fehér.

Fordul a kulcs a zárban, a lift
zuhan velem a földszint
felé az utolsó szál cigit
A vonatra várva
A csikket a sárba

Zuhan, zuhan, és talán már az sem érdekel bennünket, hogy földet ér-e, csak élvezzük, a zúgást, az enyhe remegést, a biztos tudatot, hogy attól függetlenül, hogy nem érdekel bennünket, tudjuk, hogy biztosan földet érünk, mert mást nem is tehetnénk, és az enyhe rettegés, hogy biztosan földet érünk-e, és nem szorulunk be mondjuk két emelet közé, hogy utána ottragadjunk hosszú időre, és már csak egy szál, az utolsó szál cigit szorongatjuk, amitől a várakozás súlyos percei majd füstként illannak el a magasban.

És mindegy merre csak el

Nem számít holnap reggel hol ébredek majd fel

Van, amikor nem számít, hogy hol, csak az számít, hogy ne itt, ne otthon, ne az ágyban, ne a tévé előtt, ne a hálózsákban, ne a sátorban, ne ezzel, vagy ne amazzal, hanem a mindenkori máshol egyik darabkáján érjen a hajnal, egy megfoghatatlan földrajzi régióban, aminek nincs ittje és mostja, csak a máshol és a bármikor, a nemlétben lévő térkép egy bizonyos pontján, ahol csak egy bizonyosság van, hogy nem itt és nem most.

Tűre szúrt rovar tudom ami volt

semmi se lesz a régi

A csikket a sárba körmét rágva

az aki a műsort nézi

Sír és röhög

A szék meg pörög

Nélkülem majd a bárban

És legvégül szót kell ejteni a hazatérésről is, arról, hogy a máskor és a bármikor végül körbeér, amikor szükséges és kell, és elengedhetetlen a most itt veled, és nem számít, hogy mikor kivel, hol, hanem csak a pillanat, a megfoghatatlan bizonyosság, amit azután megírsz egy sms-ben, egy rövid üzenetben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és az is, egyszerűségében benne a világ teljessége, a valóság építőkövei, a darabok, amelyekből összeállunk egy egésszé, együtt egy egésszé, és külön-külön is egy egésszé, kiegészülve és kiegészítve az egészet, magunkat és a másikat, a mindenkori másikat, a te-t.