Az időről és felnövésről

Az idő pénz – tartja a mondás, amivel minden bizonnyal arra utalhatott a megfogalmazója, hogy minél több időd, tegyük hozzá, minél több szabadidőd van, annál gazdagabb vagy, vagy talán az járt a fejében, hogy ha minél jobban ki tudod használni a rendelkezésre álló időt, annál több dolgot tudsz elvégezni, ergo anyagilag is megéri jól gazdálkodni a percekkel, órákkal, napokkal. Ám az utóbbi időben a mondás új jelentésére jöttem rá, az idő és a pénz között újabb hasonlóságra találtam, nevezetesen arra, hogy mindkettő érthetetlen gyorsasággal fogy, érthetetlen gyorsasággal folyik ki az ujjaink közül, szóródik szét anélkül, hogy bármi látszata lenne. Jelenleg úgy érzem, bármilyen gyorsan igyekszem élni, elvégezni a teendőimet, valahogy sosincs elég időm, mindig valamit halasztanom kell, valamit és valamiről le kell mondanom, és még így is, hogy csak a kötelezőket igyekszem időre elkészíteni, megoldani, megélni, még így is csupa futás és futás és futás az életem (mondjuk hobbiként is a futást választottam, szóval ez a sportág jelenti a kikapcsolódást is, őrület!).

Fiatalabb koromban a nálam idősebbek panaszkodtak ugyanerre, és azt mondogatták, hogy majd meglátod, hogy az idő milyen gyorsan is tud múlni – és tényleg. Szinte biztos, hogy ez a korral jár, vagyis minél idősebb vagy, annál inkább úgy érzed, hogy gyorsabban múlik az idő. Amíg tanul az ember, és tanórákon kell részt vennie, az idő valami elképesztő módon be tud lassulni – szokták mondani, hogy ólomlábakon jár, de ehhez még hozzátehetjük, hogy ólomlábakon fél méteres hóban úgy, hogy a hátadon egy hatalmas, kövekkel megpakolt táskát cipelsz – borzasztó, na! Később a munkahely, a napi nyolc óra robot foglalhatná el a tanórák helyét, de nem ez történik, még ha fárasztónak érezzük, és úgy érezzük, hogy sosem érünk a végére, eltelik két hét, és magunk elé nézünk, majd megkérdezzük magunktól, hogy hova tűnt az elmúlt tizennégy nap, szőrén-szálán, mintha a föld nyelte volna el.

Erről eszembe jut Michael Ende Momo című ifjúsági regénye, amelynek középpontjában az idő áll, és míg a műben a gyerekek gondtalanul tudnak kikapcsolódni, szórakozni, unatkozni (nem is hinnétek, hogy ez milyen fontos), addig a felnőttek, akiket az Időtakarék ügynökei kizsákmányolnak, már csak futnak és futnak, és a legrosszabb az egészben, hogy a gyerekeikre is ezt a futást, a sietést igyekeznek ráerőltetni, vagy legalábbis megtanítani nekik is, hozzászoktatni őket arra, hogy annak is meg van határozva az ideje, hogy mennyit tudnak játszani vagy örülni.

Mint ahogy említettem, ifjúsági regényről van szó, de mivel eljárt felettem az idő, én már felnőtt fejjel olvastam el, de ugyanúgy élveztem, mintha mondjuk középiskolásként vettem volna a kezembe. Ajánlom figyelmetekbe! Úgy jártam ezzel a könyvvel is, mint a Harry Potter-sorozattal. Azt is bőven a felnőttkor küszöbét átlépve kezdtem el olvasni, és bármennyire is élveztem, a negyedik kötet kellős közepén abbahagytam, gondolom, valami fontosabb dolgom akadt, valami elvonta a figyelmemet, és talán időm sem jutott rá. Ráadásul a filmeket sem néztem meg, mert úgy voltam vele, és általában ezt a sorrendet részesítem előnyben, hogy előbb a könyv és csak azután a belőle készült film vagy sorozat. Szóval még hátravan néhány kötet elolvasása, azután pedig a filmek megtekintése. Hogy mikor érek a végére a folyamatnak, nem tudom, de mondjuk azt, hogy ez hosszú távra szóló fogadás lesz, talán majd a gyerekeimmel közösen, ha már elég idősek lesznek hozzá. Na, remélem, hogy kedvet csináltam hozzá, aztán majd halljuk egymást…

Sziasztok!