Álmodozás és zúzás

A Deftones mindig is külön kategóriát képviselt a rockzenében: egyszerre voltak súlyosak és szinte megfoghatatlanok, kemények és álomszerűek. A Private Music, a zenekar tizedik nagylemeze, ezt az örökséget viszi tovább – miközben sikerül egyfajta új energiát és különös, szinte szürreális atmoszférát kelteniük.

Minden generációnak megvan a fiatalkori zenei trendje. Mindig is nagyon irigykedtem az idősebbekre, hogy megélték a punk, vagy a grunge felemelkedését. Tinédzserkorom zenei újdonsága a punkrock és a nu-metál, vagy alternatív metál felemelkedése volt. Gondolok itt a Kornra, Limp Bizkitre, Linkin Parkra és a többi bandára, csak, hogy az ismertebbeket említsem. Ezek között a zenekarok között volt a Deftones is, jellegzetes, megfoghatatlan stílusával. Érdekes, hogy két évtizeddel később éppen úgy relevánsak és nem csak az én generációm nosztalgiája miatt, hanem ugyanúgy hódít a fiatalok körében, mint annak idején.

Öt év telt el az előző album, az Ohms óta – ez a leghosszabb szünet két lemez között a zenekar történetében. Ezalatt a világ némileg utolérte őket, hisz már több olyan banda is sikeresen befutott, amelyik inspirációt merített a Deftones hangzásvilágából. A shoegaze-es hatásokkal átitatott metál és a lírai kitörések sok fiatal csapat számára jelentettek táptalajt. Mégis, amikor Chino Moreno és társai új anyaggal jelentkeznek, azonnal világossá válik, másolni lehet, de az igazi kémiát, amit a Deftones teremt meg, senki sem képes megismételni.

A Private Music hallgatása közben egy nagyon különös érzés foghat el bennünket, mintha annak a húsz évvel ezelőtti zenekarnak a szelleme jelenne meg előttünk. Az egész album felfokozott, kissé torzított, álomszerű – olyan, mintha egy filmet néznénk lassított felvételben emlékeink kútjából. Ettől kísértetiesen ismerőssé és nyugtalanítóvá válik. A súlyos riffek, a megfoghatatlan ének és a monumentális hangzás mind jelen van, de mindezeket átszövi valami különös, szinte nem evilági vibrálás. A dalok nem pusztán hangulatot teremtenek, hanem képi világokat is elénk rajzolnak.

A nyitány, a My Mind Is a Mountain, azonnal megmutatja a Deftones egyik jól ismert arcát: egyszerre masszív és lebegő, mintha a Tisza-parton sétálnánk télen, amelynek oldaláról hol fémesen kemény és hűvös, hol ködszerűen puha hangrétegek zuhannának ránk.

Az Infinite Source igazi klasszikus Deftones dal. Telt gitárok hangja, dörgedelmes dobok, és Chino légies éneke, amely felettébb ragyogóan emeli ki a káoszból a dallamot.

A Souvenir egy hatperces, álomszerű utazás, amelyben Moreno a suttogásból vált kísérteties kiáltásba, miközben a hangszerek falakat emelnek az ének köré.

A Locked Club és a Milk of the Madonna Stephen Carpenter gitárjátékát helyezi a középpontba, és egyszerre idézik meg a nu-metál gyökereket és a shoegaze-be hajló, vastag, gazdag hangzásokat. A gitárok nemcsak zúznak, hanem élnek és lüktetnek, mintha saját szívdobbanásuk lenne.

A Cut Hands és a Metal Dream különösen jól mutatja Chino sokoldalúságát: képes ordítani, és suttogni és szinpadiasan előadni a sorokat, mintha minden érzelmet be akarna járni egyetlen dalban.

Az I Think About You All the Time, vagy a melankolikus Departing the Body teljesen más világba repít. Ezekben a Deftones a shoegaze és a poszt-rock határvidékére lép: a fal-szerű hangzás és a lebegő dallamok inkább emlékeztetnek egy álomra, mint hagyományos rockdalokra. Mintha egy testből való kilépés élményét adnák vissza. A számok újra és újra a felemelkedésről, az eltávolodásról, a valóságból való kiszakadásról szólnak, hol kísértetiesen, hol gyönyörűen.

A lemez egyik különlegessége, hogy a dalok gyakran egymásba csúsznak, átjárást képezve a különböző hangulatok között. A váratlan átvezetések és a hangulatfestő közjátékok mind azt erősítik, hogy a Private Music nem csupán dalok gyűjteménye, hanem egy összefüggő zenei utazás. Aki hallgatja, nem pusztán számokat hallgat egymás után, hanem egy teljes narratívába zuhan bele, ahol a dalok szinte álomképként követik egymást.

Sokat dobott a zenei összképen, hogy ezen az albumon Nick Raskulinecz-cel dolgoztak ismét együtt, aki a 2010-es Diamond Eyes és a 2012-es Koi No Yokan lemezeken is munkálkodott. Nick nagy teret hagyott a daloknak, miközben minden részletet kiemelt. A gitárok sűrűek, a dobok dögösek, de a legapróbb kis hangzások is helyet kaptak, legyen szó különböző textúrákról, elektronikus díszítésekről vagy éppen Frank Delgado billentyűs hangkollázsairól. A produkció olyan, mintha egy filmszerű világot tárna elénk, mert minden akkord és csend mögött egy újabb rétegre találunk.

A Private Music egy szürreális élmény, amiben a Deftones saját legjobb pillanatait fűzi újra össze. Mindezt egy olyan kissé torz tükrön keresztül, amely mindent kissé kiforgat. Ez igazán különlegessé teszi a lemezt. Egy olyan utazás, amelyben minden hallgatással új részletek bukkannak elő. A lemez nincs tele slágerdalokkal, és nem akar mindenkinek megfelelni. Talán éppen ezért lett ennyire hiteles, mert a zenekar magának készítette a zenét.

A Deftones közel négy évtizede létezik, de a Private Music ismét megmutatta, hogy még mindig képesek meglepni és magukra irányítani a figyelmet. Miközben más együttesek az örökségük árnyékában élnek, a Deftones újra és újra bizonyítja, hogy van hová fejlődni, és hogy a saját nyelvükön szólva még mindig képesek valami frisset, valami megfoghatatlant létrehozni.