A veteránok haragja
A Lamb of God az elmúlt három évtized során az amerikai heavy metál új hullámának megkerülhetetlen intézményévé vált, olyan viszonyítási ponttá, amely képes volt az underground dühét stadionokat megtöltő intenzitással ötvözni. A március 13-án megjelent lemezük, az Into Oblivion olyan pályaszakaszban érkezik, amikor egy veterán zenekar már nem bizonyítani akar, hanem egyszerűen reagál arra a világra, ami körülötte egyre kaotikusabbá válik.
Az album nem radikális megújulásról vagy kísérletezésről szól, sokkal inkább egy letisztult önazonosságról. Arról a pontról, ahol egy zenekar pontosan tudja, kicsoda és mit akar mondani.
A nyitány azonnali és kíméletlen. A címadó dal minden felvezetés nélkül csap le, mintha egy monumentális zárókő kerülne a helyére. Nincs szükség hangulati bűvészkedésre vagy hosszadalmas hangulati építkezésre: a zenekar az első pillanattól támadásba lendül. Art Cruz dobjátéka ebben kulcsszerepet játszik. Játéka gépies pontosságú, szinte mechanikus, miközben végérvényesen lezárja a korszakot, amelyben sokan még a korábbi dobos, Chris Adler árnyékát keresték az új felállásban. Cruz ezen a lemezen válik igazán a zenekar motorjává. Játéka egyszerre brutális és technikailag kifinomult, a nyers erő és a precíz részletek kiegyensúlyozott elegyével. A dalok szövegvilága és Randy Blythe éneke olyan ember dühét közvetíti, aki nem céltalan pusztításra vágyik, hanem kétségbeesetten keresi a józanságot és az emberi tisztességet egy morálisan kiüresedő világban. Blythe ötvenöt évesen is olyan elemi energiával üvölt, mint egy pályakezdő húszéves, hangjában azonban ott vibrál az évtizedek alatt felhalmozott keserű tapasztalat és a prófétai düh.
A lemez egyik legnagyobb erénye, hogy a zenekar tagjai láthatóan visszanyerték a közös alkotás örömét. Az olyan dalok, mint a Parasocial Christ vagy a The Killing Floor, a zenekar aranykorát idézik. Azt a korszakot, amikor megszülettek az olyan meghatározó albumok, mint az Ashes of the Wake vagy a Sacrament. A dalok agressziója és tempója ezen időszak szellemét idézi meg, miközben a megszólalás még koncentráltabb és súlyosabb. Mark Morton és Willie Adler gitárpárosa továbbra is a zenekar egyik legerősebb fegyvere. Riffjeik egyszerre technikásak és azonnal felismerhetők, a hangzás pedig annyira tömör, mintha egy vértől és verejtéktől csatakos bokszoló állna velünk szemben a ringben. A lemez legizgalmasabb pillanatai mégis azok, amikor ez a jól ismert formula finoman elmozdul az ismeretlen felé. A Sepsis baljós, szinte pszichotikus atmoszférája vagy a St. Catherine’s Wheel progresszív, már-már hardcore felé hajló megoldásai azt mutatják, hogy a zenekar még mindig képes új árnyalatokat keverni a már ismert palettájára.
A dalok felépítése és a lemez dinamikája is tudatosabbá vált. Az El Vacío például egyfajta lélegzetvételnyi szünetként működik: a rétegzett gitárok és a kísérteties énekdallamok fokozatosan alakulnak át súlyos groove-okká, amelyek hangulatukban az Alice in Chains sötétebb pillanatait idézik. John Campbell basszusgitárja ezen az albumon nagyobb teret kap, mint korábban, ami organikus mélységet ad a hangzásnak. Különösen a középtempós részekben érezhető ez a többlet: a mély frekvenciák szinte fizikai erővel rezonálnak a hallgatóban.
Az Into Oblivion így nem csupán egy újabb sorlemez, hanem egyfajta állásfoglalás is. A zenekar láthatóan nem akar alkalmazkodni a modern metál trendjeihez; inkább saját örökségét mélyíti tovább, visszanyúlva a richmondi underground gyökereihez, miközben a produkció modern, tiszta és mégis kellően nyers marad. Természetesen ilyen pályaszakaszban elkerülhetetlen az összehasonlítás a klasszikus albumokkal, és a lemez sem kerülheti el a vitákat. Vannak, akik szerint az anyag inkább a „biztos formulát” követi, és hiányoznak belőle azok az azonnal ható, aréna-kompatibilis refrének, amelyek a kétezres évek közepén a csúcsra repítették a zenekart. Mégis az összkép olyan kollektívát mutat, amely tudatosan keresi a megújulás lehetőségét – nem külsőségekben, hanem szellemiségben.
Ez a zene nem prófétál apokalipszist. Inkább annak a kijózanító felismerésnek a zenei tükre, hogy a világvége talán már régen elkezdődött, csak senki nem küldött róla értesítést. A Lamb of God azonban továbbra is ott áll a romokon, és pontosan azt nyújtja, amire a rajongóknak szükségük van: fegyelmezett, gondolatébresztő, ugyanakkor zsigeri erejű választ a modern kor morális és társadalmi zűrzavarára. Az Into Oblivion így nem pusztán új fejezet, hanem annak bizonyítéka, hogy az öreg harcosok – ha valóban van bennük tűz – még mindig képesek súlyos és érvényes zenét írni.
