Dadaista kabaré a Dürerben

Végre a budapesti közönség előtt is bemutatkozott a Cabaret Voltaire! Igaz, a premier egyben búcsú is volt, hisz a sheffieldi zenekar jelenlegi turnéja minden jel szerint az utolsó.

A több, mint ötven éve alakult együttes a tevékenységének első évtizedében olyan életműnek tette le az alapját, ami a könnyűzene történetének meghatározó részévé vált, és generációk számára szolgált inspirációként. Hatásuk tetten érhető olyan zenekarok esetében is, mint a Depeche Mode, a New Order, a Skinny Puppy, az Orbital, ugyanakkor a modern elektronikus zene számos képviselője is sokat köszönhet nekik.
Azt hiszem, már korábban is megállapítottam, hogy az igazán korszakalkotó, nagy hatású zenekaroknak ezen a vidéken ritkán jut tömeges figyelem. Az ilyen fellépések sokszor csak néhány száz embert vonzanak, miközben más produkciók csillagászati jegyárak mellett is megtöltik az arénákat. Mint tudjuk, jól ismert slágerekre és a biztonságos koncertélményre mindig könnyebb tömegeket építeni, mint egy olyan zenekarra, amely évtizedekkel ezelőtt alapjaiban formálta át a könnyűzenét, de soha nem vált valódi tömegtermékké.
Ez az elmélet beigazolódni látszott azon az esős szerda este is, amikor a Cabaret Voltaire búcsúzott a közönségétől! A nem túl nagy Dürer Kert nagyjából félig telt meg, a közönség gerincét pedig azok alkották, akik valószínűleg az együttes fénykorában is aktív zenehallgatók voltak. Szerencsére azonban fiatal arcokat is lehetett látni, sőt egy családot is, ahol a gyerekek a szüleikkel együtt táncolták végig az estét. A teremben a szintipop, a metál, a punk, a techno, a gothic rajongón keresztül mindenki előfordult. Az ilyen szubkulturális sokszínűséget a zenekar természetszerűen vonzotta, hisz pályafutásuk során folyamatosan alakították saját hangzásukat és számos műfajba tettek kirándulást.

Annak ellenére, hogy az idei koncertkörút az első Cabaret Voltaire-fellépés ötvenedik évfordulóját ünnepelte, az ünnepen nem vehetett részt minden jogosult. Az eredeti trióból Richard H. Kirknek már csak a szelleme volt ott. Ő volt a zenekar motorja, aki 1991 után egyedül vitte tovább a Cabaret Voltaire nevet, és három stúdiólemezt is megjelentetett ezen a néven, és 2021-ben hunyt el. A turné ötletét ezt követően vetett fel Stephen Mallinder énekes, majd kapcsolatba lépett a még 1981-ben kivált Chris Watsonnal.

A két alapító nem egyszerű nosztalgiaturnéra vállalkozott. A klasszikus felvételeket újragondolták, korszerű elektronikával és friss hangszereléssel ruházták fel, így a koncertanyag egyszerre idézte meg a múltat és szólt a jelenhez. Watson jelenléte a turné projektben igazán különlegesnek számít, mivel négy évtizeden át távol tartotta magát a Cabaret Voltaire újjáélesztésének minden formájától. Ugyanakkor Budapestre nélküle érkezett a zenekar. Mallinder mellett Eric Random (szintetizátorok, gitár), Oliver Harrap (akusztikus és elektronikus ütőhangszerek) és Tara Busch (szintetizátorok, szekvenszerek, elektronika) alkotta a koncertfelállást.

A nyitó 24/24 első taktusaira a nézőtér jelentős része azonnal mozgásba lendült, és a lendület a koncert végéig sem hagyott alább. A műsor gerincét a The Crackdown és a Micro-Phonies dalai adták, olyan közönségkedvencekkel, mint az Animation, a Just Fascination vagy a Do Right. Ugyanakkor szinte minden meghatározó korszak helyet kapott egy-egy szerzemény erejéig: felcsendült a Yashar, az Easy Life és a Sex, Money, Freaks is, így a koncert valóban a zenekar pályafutásáról adott keresztmetszetet.
A dalok felismerhetőek voltak, ugyanakkor a hangszerelés súlyosabb és modernebb lett, mint az eredeti stúdióverziókon. Emiatt a koncert szerencsére nem egy kényelmetlen retro-bulira hasonlított, hanem élő produkcióként hatott. A felújított hangszerelések és a modernizált hangzás mellett külön élményt jelentett, ahogyan az analóg hangszerek és az elektronika egymásba simultak. Az efféle koncerteken gyakran az egyik a másik rovására érvényesül, és vagy laptop koncert lesz, vagy rockbuli. A Cabaret Voltaire azonban megtalálta az egyensúlyt. A gitár végig szinte észrevétlenül szövődött bele a hangképbe, a basszusgitár pedig csak akkor lépett előtérbe, amikor szerepe is volt. Semmi sem szólt feleslegesen, minden hangszer a dalokat szolgálta.

A ráadás természetesen nem maradhatott el. A zenekar két olyan dallal tért vissza, amelyek jól érzékeltették az életmű két különböző arcát. A Sensoria a maga lüktető elektronikájával ma is ugyanúgy tud hatni, mint megjelenésekor, míg a Nag Nag Nag a korai, nyers post-punk megszólalásával szinte kortárs zeneként hatott. A koncert talán ekkor érte el tetőpontját, erre a két dalra még felszabadultabbá vált a tánctér.

Érdekes élmény volt olyan koncerten állni, ahol a közönség szinte végig táncolt, és vele együtt én is. Nagyon úgy tűnik, a Cabaret Voltaire zenéje ötven év távlatából is ugyanúgy képes megmozgatni az embereket, de már nem jut el tömegekhez. A koncerten nem azt éreztem, hogy egy zenei múzeumban barangolok, ahol meg-megállok egy régi értékes darabnál és megcsodálom. Valós időben történt minden, a dalok ötven évvel a megszületésük után is elevennek és korszerűnek hatottak.

A koncert után meglepően gyorsan kiürült a Dürer Kert. Nem volt nagy ünneplés, nem volt hosszan elnyúló búcsú. Mintha mindenki tudta volna, hogy egy korszak utolsó fejezetét látta. A Cabaret Voltaire soha nem volt a tömegek zenekara, Budapest pedig csak félházzal búcsúztatta őket, de az a néhány száz ember pontosan tudta, milyen kivételes koncert részese volt. Hazafelé azon töprengtem, miért lehet izgalmas egy ötvenéves, korszakalkotó zenekar, és miért jut mégis csak néhány száz embernek eszébe megnézni?