Az óceán emlékei

A gyöngyház gomb című chilei dokumentumfilmet a X. Szabad Övezet Filmfesztivál keretében láthattuk a CNESA Oktatási és Művelődési Intézmény mozitermében, ahol emellett megtekinthettük még Grimur Hákonarson Kosok és Ivan Gergolet Tánc Mariával c. filmjét, amely egy Down-kórosokkal foglalkozó idős tánctanárnő élettörténetét mutatja be. Magyarkanizsán és környékén ritkán kerül sor kortárs filmművészettel kapcsolatos eseményekre, holott nagyon is szükség van az ilyen jellegű történésekre.

Patricio Guzmán különleges alkotásában a Pinochet-rezsim emberkínzásainak, mészárlásainak ered a nyomába, és rendkívül átgondolt módon vegyíti a témával kapcsolatos világos és sötét színeket. Mindig érdekelt a szembesítésnek ez a fajta módszere, akár színházi, akár képzőművészeti, akár filmművészeti értelemben történik. Nincs elgondolkodtatóbb a szépség és a kegyetlenség keverékénél, és az emberi természetnél sincs kétpólusúbb, akár a hétköznapokról beszélünk, akár szerelemről, akár testiségről, akár művészetről, akár a másik, a kiszolgáltatottabb megsegítéséről. Az általánosítás és az érdektelenség szinte mindenhol tetten érhető, még talán egy dokumentumfilm kapcsán is, mert sokan egyáltalán nem kíváncsiak arra, hogy „a világ másik végén” hányan haltak meg és miért. Szerencsére azért vannak kivételek, akik szembe mernek nézni a látottakkal, és nem félnek kérdezni vagy elgondolkodni a témán.

Dokumentumfilmben ritkán tapasztalni ezt a fajta „kettős láttatást”: a sötét borzalmak és a lenyűgöző természeti képek konzekvensen végigfuttatott elegyét. A délnyugat-chileiekkel készült interjúk pedig nagyon meggyőzőek és őszinték, tulajdonképpen ezek alkotják a film gerincét. Sok a költői párhuzam, festői és szép gondolatfolyam, ezért nem véletlenül nyerte el a film a 65. Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját forgatókönyv kategóriában, és kapott Arany Medve-jelölést. Fontos kiemelni továbbá, hogy Patricio Guzmán nem csupán egy politikai gyilkosságokat középpontba helyező dokumentumfilmet készített, hanem teljes értékű, árnyalt alkotást.

Amellett, hogy azt állítja, a legenda szerint az óceán őrzi az emberiség egész történetét, kollektív emlékezetét, egy bennszülött fiú, bizonyos Jemmy Button élettörténetét is beleszövi a storyline-ba, akit gyakorlatilag egy gombért adtak el a fehéreknek 1830-ban. A gomb sajátos motívumként kíséri végig a történetet, és a film végén is megjelenik egy kínzókamrabéli áldozat mellkasára szíjazott sínre ragadva, mint metafora és utalás a Jemmy Button-legendára.

Színházi jelenet sűrűségű az a rész, amikor a kínzásokat túlélt embercsoport tagjai egy terem közepén állnak, a kívülről jövő kérdésekre kézfeltartással reagálnak, aztán a kamera lassan végigpásztázza az arcukat.

Itt már alapvető miértek ordítanak az emberben, hogy ez mégis hogyan történhetett meg.

Ismételten el kell fogadnunk, hogy bármi megtörténhet, hogy embereket ölnek meg csak azért, mert rossz helyen és rossz időben élnek. Mi meg nem, vagy alig tudunk erről.

Döntse el mindenki magában, hogyan dolgozza fel a látottakat. Egy valami biztos: szembesülni kell, gondolkodni. Nem azt értem ez alatt, hogy „boruljunk” bele a kegyetlenségek és kegyetlenkedések történetébe, képeibe. De úgy sem tehetünk, mint akinek ehhez semmi köze, mert mégiscsak ebben a világban élünk, és ezek a dolgok itt, ezen a világon történtek, nem is olyan régen, a múlt század hetvenes éveiben.

A gyöngyház gomb

/El Boton de Nacár, The Pearl Button/

chilei–francia–spanyol dokumentumfilm, 2015. 82 perc.

Rendező: Patricio Guzmán

Forgatókönyv: Patricio Guzmán

Zeneszerző: José Miguel Miranda, José Miguel Tobar

Operatőr: Katell Dijan

Producer: Renate Sachse

Vágó: Emanuelle Joly

Galéria