Nincs is tökéletesebb öröm egy péntek estén, mint amikor az ember lányával közlik, hogy elmarad az esti próba, így zöld a lámpa, repülhet az esti Quimby-koncertre. Idén rendezték meg először Palicson a háromnapos zenei fesztivált, ami a Palic Music Weekend nevet kapta. Szeptember 13., péntek, a megnyitó napja. A szervezők – a Mangalicatenyésztők Vajdasági Egyesülete – a férfistrand területét ellátták kisbódékkal, padokkal és asztalokkal, valamint a mólóra építették a színpadot.

Nem vittem túlzásba a szépítkezést, tudtam, úgyis széttáncolom magam, miközben sehol se találom majd az életem... A koncert tízkor kezdődik, de mi már nyolckor a tett helyszínén vagyunk, nehogy elkapkodják előlünk a jegyeket. A háromszáz dináros jegyár teljesen korrekt, sőt. Lassú andalgással cikázunk a padok között, egyre több az ismerős, nő a tömeg, és lassan Sub Bass Monster is lereppeli magát a színpadról. A hold egyre fényesebb, csillog a tó vize, Kiss Tibi feneke ide-oda szállingózva szédíti a női tekinteteket, ajjajjaj!

Tíz perccel korábban kezdenek, a színpadon tombolnak a fények, hoppá! Felébred a vajdasági ováció, a zenészek pedig többször hangoztatják, hogy túl messze van a közönség, és nem értik a szervezőket, hogy miért áll a víz a zenészek és a közönség közé. A távolság ellenére ez egy fekete lamoure a javából. Feszítenek a dallamok, ráadásul garbót húztam, így jogosan ordítom a tömeggel, hogy „ne szoríts engem”. Egyik pillanatban egy Kaktuszligeten vagyunk, a másikban rohan az autó egy szerpentinen, őrületes a tempó. Laza dőlöngélésre váltunk, miközben a Nyina és a Most múlik pontosan szól, de belül ekkor is hullócsillagzápor megy felgyorsított ütemben.

Néhány kötelező poén a Palicsi-tóval kapcsolatban, hogy sikeresebb legyen a lármagyűjtögetés. A színpadon sármos zenészek, körülöttem elcsattant csókok, hideg sörkortyok, ördögi kacajok, elönt a mámor. Ne legyen vége, hiszen mindenki azt akarja, hogy legyen vörös! A torokból szakad kifelé a fájdalom, a hétköznapok feszültsége, a monotonitás, és egy közös pályára állva ringatózunk a Tejúton. Zárásképp magamat adom, ahogy itt mindenki más is. Elsötétül a színpad, világítanak a csillagok, kígyóznak a sorok a sörpultnál, mélyülnek a baráti ölelések. De jó, hogy garbót húztam... különben kiugrana az örömtől a szívem.

Képgaléria: