Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2020. Novella, 1. hely
A bomba
Mielőtt az első bomba felrobbant, Nagyanyám azt mondta: „Megint villámlott.” Anyám azt válaszolta, hogy: „Most már ne essen semmi.” Az előző napokban nagyon sok eső esett. Azután lezuhant az első bomba.
A Kertvárosban egyetlen emeletes ház volt, abban laktunk mi. Nagyanyám, Anyám és én. A legfelső emeleten. A Kertváros végéig elláttunk. Az utolsó házak egy nyílegyenes csíkban helyezkedtek el. Mögötte tiszta kopárság, kilométereken át. A kopár terület közepére zuhant a bomba. Olyan volt a hangja, mint a mennydörgésnek. Mielőtt földet ért volna, egy hatalmas villanást látott mindenki, aki a Kertvárosban lakott. Erre hitte Nagyanyám, hogy egy újabb villám.
Amikor a bomba becsapódott, először senki nem fogta fel, mi történt. Mindenki azt hitte, csak egy újabb zuhatag. Zuhatagnak zuhatag volt, csak nem olyan, amilyenre az emberek számítottak. A hangot, amely a kertvárosi lakókat viharra emlékeztette, a bomba hatóereje követte. Olyan volt, mintha nagyon erősen kezdett volna el fújni a szél. Olyan erősséggel, ami megrepesztette az ablakokat. Az ég világító kéksége gyorsan beszürkült. A kora tavaszi rügyek elhaltak egy pillanat alatt. Mint a napfogyatkozáskor bekövetező megmagyarázhatatlan félhomály, úgy vált hirtelen sötétté és színtelenné a világ.
A bomba túl kicsi és távoli volt ahhoz, hogy a házunkat lerombolja, vagy hogy elpusztítsa az egész Kertvárost. Anyám és Nagyanyám mindaddig nyugodtak voltak, míg a szobaablak szilánkosra nem tört. A konyha ablaka is megrepedt. Anyám hirtelen kipillantott a szoba ép ablakán, és látta, ahogy két madár leesik az égről szállás közben. Ezután ösztönösen levetette magát az öreg kanapé elé. Aztán Nagyanyám is kinézett az ablakon. Látta, hogy a cipész és szomszédjában a régi postás háza kigyulladt. Ők négy utcával laktak közelebb a kopársághoz. A tanár és az állatorvos háza már nem voltak a helyükön. Mint ahogyan az utolsó, üresen álló ház sem. Egy nagy luk széle állt ott, ahol előtte egy csíkban a Kertváros vége volt. Nagyanyám is levetette magát Anyám mellé.
A kaszárnya távol a kopár területtől, a mi utcánk végében volt. Évekig üresen állt. Galambok költöztek a tetejére. Az udvarában elhatalmasodott a gaz. Pár hónappal a bombarobbanás előtt kipucolták a helyet. Egyszer arra sétáltam, és láttam, ahogy takarítanak egy tankot. Aztán beköltöztek az első katonák. Hajnalonként a kopárságra jártak lövöldözni. Önként bevonult ifjaknak gondolták őket. Nagyanyám azt mondta róluk: „Ambíciózus fiúk, akiknek az apja is katona volt.” A Kertvárosban senki nem gondolt arra, hogy háború lesz. Csak én.
Az első repülőgépet két hónappal a bomba előtt láttam meg. Életemben először láttam repülőt, nagyon alacsonyan szállt. Vasárnap volt, olyankor a katonák is kiképzésen voltak. A kopárságról a ropogtatás hallatszott, a repülőgép pedig az épület felett körözött. Odafutottam Anyámhoz, aki a konyhában mosogatott. Kimutattam az ablakon, mint egy gyerek. Anyám azt mondta: „Menj inkább ki sétálni, keveset vagy levegőn. Ne foglalkozz ilyenekkel.” Aznap mentem el első alkalommal sétálni a környéken.
Néha elsétáltam a kaszárnya felé. Arra nagyon sok volt a kóbor kutya. A legtöbbnek hiányzott az egyik szeme. Egyszer, amikor még azt hittük, a kaszárnya üresen áll, bemásztam az udvarba ott, ahol a betonfalon egy kis lyuk volt. Akkor még be volt nőve mindenféle növénnyel. Bementem a betonépítmenybe. Már nem voltak ablakai, csak néhány üvegszilánk jelezte, hogy valamikor voltak. Félhomály volt, csak az ablakok helyén szűrődött be fény. Az omladozó betondarabok kis labirintust alkottak. Felmentem a lépcsőn, amit találtam. Az emeleten egy szobaszerű helyiség volt, molyrágta matracokkal fém vázban. Akkor láttam meg a Katonát, mikor beléptem. Nem a Kertvárosból való volt. Ismeretlen volt. Láttam rajta, hogy megijedt attól, hogy bejutottam. A Katona megkérdezte, hogy kerültem oda, de nem várta meg, hogy válaszoljak. Sietve így folytatta: „Menj ki szépen, gyorsan, amerre jöttél. És soha ne gyere ide vissza. Itt már nem biztonságos!” Többé nem mentem be a kaszárnyába.
Legjobban a Kertváros széléhez szerettem járni. Ott már kevesen laktak, és azok is idősek voltak, akiket annyira már nem zavart, ha a környéken lófrált valaki. Pár héttel a bomba előtt fedeztem fel az utolsó házat. A Kertváros végén már nem volt kibetonozva az út. A vékony talpú őszi cipőmön keresztül éreztem a kis kavicsok szúrását, amik a földesúton hevertek. A házakban élő öreg házőrző kutyák egy kicsit csaholtak, majd abbahagyták. A kopárság és az ég összhatása olyan volt, mint egy impresszionista festmény. Csak a színek hiányoztak belőle. Elsétáltam néhány öreg ház mellett. A házak sora egyre jobban ritkult, és mind a földesút bal oldalán állt. Az utolsó ház jobb oldalt volt, ahonnan a kopárság kezdődött. Megálltam előtte. A barna léckerítésből két deszka hiányzott. Az ablakon be lehetett látni a ház két szobájába. Régi, koszos bútorok voltak bent és pókháló. Bemásztam a hiányzó lécek helyén. Először kívülről sétáltam körbe a házat. A ház mögött egy kis pad állt egy fa alatt. Hatalmas volt a fű. Az udvar kicsi volt. A padon és a fán kívül más nem volt. Be akartam menni az elhagyott házba, de az ajtó zárva volt. A hátsó ablaknak viszont nem volt üvege, azon be tudtam mászni. Egy asztalra másztam az ablakból. Minden nagyon poros volt, sikerült összekoszolnom magam. Az asztalon ülve felmértem a terepet: velem szemben egy ajtó, tőlem balra egy ajtó helye, mindkettő egy másik szobába vezet, jobbról egy üveges ajtó. A bal oldali szoba pici volt, és volt egy kis ablaka fejmagasságban. Innen ráláttam a legközelebbi házra, ami az állatorvos kék háza volt. Azzal az ablakkal szemben, ahol bemásztam, egy szekrényes szoba volt. Nem volt bent más, csak egy nagy szekrény, régi ruhákkal. Az üveges ajtó koszos üvegén át lehetett látni, egy konyhaszerű helyiség következett, és még egy csukott ajtó balról. Benyitottam a konyhába. A földön régi konzervek dobozai feküdtek. Az ablak a hátsó udvar padjára nézett. Az üveges szekrényben porceláncsészék álltak. A fiókokban evőeszközök. A bal oldali csukott ajtónak nem volt kilincse. Úgy éreztem, sokáig voltam el otthonról, így nem kezdtem el felfedezni a házat. Kimásztam a hátsó ablakon az udvarra, majd a foghíjas kerítésen az utcára. Aztán hazamentem.
Néhány nappal a ház látogatása után, amikor otthon voltam, hallottunk egy szirénát. Délután volt, Anyám és Nagyanyám pihentek. A hangra mindketten felriadtak. A katonák aznap is kint lövöldöztek. Az egyre hangosodó sziréna nem sokkal az utolsó lövés után szólalt meg. Nagyanyám a konyhaablakból kémlelt. Egy mentőautó hangja volt. A kopárság felől bukkant fel. Látszott, ahogy a kis utcákon közeledett felénk, majd hallottuk, ahogy elsuhant az emeletes ház mellett. Anyám azt mondta, a Kertvárosban még nem látott szirénázó mentőautót. Az emberek mindenfélét beszéltek utána. Senki sem tudta pontosan, mi történt, és kivel.
Amikor legközelebb az utolsó háznál jártam, már hűvösebb idő volt. Ez három héttel a bomba előtt történt. Bakancsot húztam, odafelé nem éreztem a kavicsok szúrását, mint azelőtt. A ház előtt megálltam. Észrevettem, hogy a legkisebb szoba ablaka, ahonnan a kék házra lehetett rálátni, el van reteszelve. Ez nem riasztott el annyira, hogy ne fedezzem fel jobban az elhagyott házat. Bemásztam a hátsó udvari padra néző, üveg nélküli ablakon, ahol azelőtt is. A bal oldali kis szoba most sötét volt. A szekrényes szobába mentem. Úgy tűnt, mintha kevesebb ruha lett volna az öreg szekrényben. Volt bent még egy régi, háromlábú szék, a sarokban egérlyuk. A plafon omladozott. Ezután a konyhába léptem, ami változatlannak tűnt, egy dolgot leszámítva: a bal oldali csukott ajtón most volt kilincs. Némi habozás után benyitottam. Nagy szoba tárult elém. Két régi fotel, egy kanapé, jobbról pedig rengeteg matrac egymásra rakva. A földön összetört szódásüvegek darabjai. Velem szemben egy nagy ablak, amit pókháló szőtt be. Beléptem. A bal oldali fotelhez hozzáérve molyok szálltak ki belőle, és hatalmas porfelhő. A matracokból víz csöpögött. A kanapé felé indultam, de egy pillanatra megrémültem, amikor egy üvegdarabra léptem, és az reccsenve tört kisebb darabokra a lábam alatt. Megállt bennem a szusz. Ekkor hallottam meg egy, az enyémmel párhuzamos légzést. A kanapé mögé lestem. Pillanatnyi szívroham kapott el, amikor megláttam a földre terített matracon az alvó Katonát, akinek most be volt kötve a lába. Ugyanaz az idegen Katona volt, aki elküldött a kaszárnyából. Valószínűleg megérezhette, hogy ott vagyok. Kinyitotta a szemét. Azt mondta, hogy nem kell félnem, nem fog bántani, meg amúgy sem tudna, mert meglőtték a lábát. Elmesélte azt is, hogy vele volt egy társa, amikor meglőtték. Neki a lábát találták el, a társát viszont szemen lőtték. Szinte azonnal eljöttek értük a mentők, de csak egy embert tudtak szállítani. A Katona ebbe a házba menekült. Többet nem árult el. Segítettem neki lecserélni a kötést a lábáról. Megígértem neki, hogy nem szólok senkinek arról, hogy ott van. Ezután hazamentem. Jó ideig nem is mertem többé a házhoz menni.
Amikor az első bombát ledobták, én nem voltam otthon. Előtte napokig esett. Nem voltam kint már legalább másfél hete. Aznap tiszta volt az ég. Szóltam Anyámnak és Nagyanyámnak, hogy levegőzni megyek. A Kertváros egyetlen fa játszóterét látogattam meg több alkalommal, de aznap nem volt kedvem odamenni. Eszembe jutott az utolsó ház, és hogy a Katona már biztosan nincs ott. A háznál tett legutóbbi látogatásom óta nem sokszor jutott eszembe a Katona, csak amikor más tiszteket hallottam lövöldözni a kopárságon. Elindultam a Kertváros széléhez. Séta közben furcsa morajlást hallottam az égből. Olyat, amilyet előtte még sosem. Végigfutott a hideg a hátamon a lég különös hangjától. Elértem a Kertváros széléig. A fejem zúgott, mintha a légnyomás is megemelkedett volna. Úton voltam a ház felé. A morajlás egyre hangosabb volt. Hallottam a szívem zajos dobogását, pont olyan volt, mint a lövések hangja messziről. Szedtem a lábam, már a tanár házánál jártam. Ám ekkor egy nagyobb kavicsban megbotlottam. Felsértettem a térdem. Miközben feltápászkodtam, felnéztem az égre, és megláttam a repülőgépet, amely pont a kopárság felett körözött. Elkezdtem futni, már az sem érdekelt, hogy mennyire fáj a lábam. Anyám arca jutott eszembe, és ahogyan azt mondja: „Ne foglalkozz ilyenekkel.” És én nem foglalkoztam vele. Becsuktam a szemem, és tudtam, hogy ott van az üresen álló ház előttem. És ekkor megnyugodtam.
Mielőtt az első bomba felrobbant, Nagyanyám azt mondta: „Megint villámlott.” Anyám azt válaszolta, hogy: „Most már ne essen semmi.” Az előző napokban nagyon sok eső esett. Azután lezuhant az első bomba.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá