Vérszomjas szentjánosbogarak tomboltak a Mount of Artan fesztiválon

Amennyiben mégsem szentjánosbogarak voltak, akkor szúnyogok. Ha mégsem szúnyogok, akkor kullancsok. Valami történt a két nap alatt Rtanj településen, azon kívül, hogy Elon Musk műholdjai átszelték az égboltot. Ja igen, ismét eltölthettünk pár napot remek hangulatban, családias nézőszámmal, 11 zenekar koncertjén.

Szinte könnyek futnak a szemembe, ahogy a 12 évvel ezelőtti állapotokra gondolok. Akkoriban igen nagy kihívás volt eljutni a Zaječar környékén található Rtanj településre, ahol ördögszekereket fújt a szél. A bolt napi 3 órát dolgozott, de busz akkoriban nem járt arra. Most bezzeg? Annyira rutinosak lettünk, hogy mindössze hét óra elég volt, hogy levezessünk a völgybe, a misztikusnak mondott piramis alakú Šiljak-csúcs árnyékába.

Az már a megérkezésünkkor észrevehető volt, hogy a csúcs nem látható, amit pedig nem látunk, az lehet, nincs is. Helyét sűrű ködfelhők foglalták el, amelyek egyáltalán nem vonzottak bennünket. Helyette a folyamatos lázban épülő településen néztünk szét csütörtök délután. Fejlődés vagy csak vadkapitalizmus? Minden épül, minden szépül. A fák fogynak, az élőlények pusztulnak, számlát külön kérésre sem kaphatunk. Ugyanezen az éjszakán, habár ufót nem láttunk, de valami ahhoz hasonló, az éjszakai égboltot átszelő űrszekeret mégis. Nos, ezek voltak a felettébb vicces, ugyanakkor közveszélyesen megalomán gyanús, ámbár a Wikipédia szerint csupán filantróp multimilliárdos Elon Musk műholdjai.

Csütörtök éjjel már állt a színpad, péntek délutánra a hangzás is meglett, valamint a pult is helyére került az egykori pionír otthon árnyékában. Mi majdnem felmentünk a hegyre, de ezt Dragan Šo vendégszeretete megakadályozta. A falu kocsmáros prófétája, a rtanji mennyország kapujának őre, láthatóan jó színben van. A falu bejárata előtt álló hatalmas hirdetőoszlopról továbbra is ő köszönt minket, a gyomorfekélyt kihúzó cicájával együtt. A kocsma kínálata a szokásos: langyos italok (mert áram nincs), hangulattól függő árak, őrült történetek, eldugult vécé és megvilágosodás közeli hangulat.

Miután kibotorkáltunk a vendégszeretetből, bögrékkel és pólókkal megpakolva, meglepődve vettük észre, hogy szinte az egész nap eltelt. Időközben a település benépesült mindenféle szerzettel, akik fura színes pólókat hordanak olvashatatlan feliratokkal. A Radgost vendéglő tavában megmártóztunk, a tulajdonos vendégszeretetében már kevésbé. Mivel a kollégák által táborhelynek kinézett árnyas-tűzhelyes részt egy pogány csoport lefoglalta rituálés célokra, kénytelenek voltunk cuccaikat pár méterrel odébb pakolni. Én úszva segítettem sátrat vinni.

A rendezvény első zenekara az újvidéki Lednik volt. Amennyire lehetséges a post metált izgalmasan játszani, akkor ők ezt megtették. A laza részekből általában kibontakoznak a keményebb zakatolós, olykor már black metálos részek. Őket követte az egyiptomi Hermopolis. Zenéjük leginkább arra emlékeztet, mint amikor igen keményen baktatunk fel egy hegyre a szilárd sziklákon. A laza dallamfoszlányok szinte minden alkalommal ugyanazt a témát nyomták, csak másképp, sokáig kibontakoztatva. A Vipera koncertjét lázasan várta a nézősereg. Erről a bandáról nyugodt szívvel két dolog jelenthető ki: 1. Ez egy Motörhead utánzat. 2. Ebben viszont nagyon jó. A lendületes, hangos, zajos fellépés felébresztette a közönséget. Talán kissé túlzottan is. Emiatt az őket követő krakkói Moonstone kissé lassúnak és túlzottan pszichedelikusnak hatott. Ez viszont csak érzékcsalódás volt, a koncert jó volt, csak éppen a Vipera után minden lassúnak tűnt.

Nálunk szerencsésebb helyzetben volt az éjszaka utolsó fellépője, a belgrádi Vartra. Az emberek a Moonstone után ismét visszalassultak. A pogány szertartáshoz hasonlító fellépés szépen kivezette az éjszakából az embereket. A tiszta hangzású zene, több egzotikus hangszer bevonásával sokakat magával ragadott. A hangulatot fokozta az együttes tűzbűvölő bűbájosa, aki közelebb hozta az örök élet lángját. A rettegett vlah-mágiával operáló zenekar tökéletes kivezetés volt az éjszakából. Illetve lett volna, ha mindezt a szerepet nem vállalja magára egy elektronikus zenét hajnalig engedő DJ. Ezt sajnos mi nem tudtuk értékelni. Viszont a Makita szerszám- és gépgyártó vállalatnak hála, mi is tudtunk hajnalig muzsikát engedni a sátornál.

A nagyvárosokban akkora a légszennyezés, hogy szombat reggel arra ébredtem, hogy két nap után ismét szelel az orrom. Az eső lába egész nap lógott. Ez viszont senkit sem akadályozott meg abban, hogy a környék turisztikai lehetőségeit kiaknázza, illetve (napközbeni program hiányában) elmenjen a környékbeli tavak valamelyikéhez fürdeni. Többedmagammal azt tettük, amit drága jó nagyanyáink is tettek annak idején a poros bácskai utcákon. Kitettük a székeket az út mellé, néztük a járókelőket, és egész délután beszélgettünk minden komolyabb erőbefektetést mellőzve. Ez a leírás azonban nem teljes. Ugyanis táborunk átmenetei kutyaszálló is lett. Egy rtanji kutyacsalád beköltözött hozzánk. Őket etetni kellett, kerülgetni, tűrni a 200. bámészkodót, aki odajött megkérdezni tőlünk, a miénk-e, megsimogathatják-e őket, lefényképezhetik-e. Ekkora népszerűségnek a tájékunk nem örvendett süldő koca korunk óta.

Az időjárás egyre fogasabb lett. A vetkőzést kezdte felváltani az öltözés. A lábuk kisujjában többen is érezték, mások már a reggeli török kávéból kiolvasták, hogy az éjfélt nem üti el csendesen az óra. Mi leszívtuk a pozitív energiákat az éterből, és belevetettük magunk az újvidéki Tona zenekar koncertjébe. A Tona egy tipikus újvidéki banda. Ilyen muzsikát csak ott lehet csinálni, kicsit rock, kicsit punk, kicsit metal, de amúgy egyik se. A zenekar annak ellenére, hogy egy lemezt adott ki, azt is tavaly, tapasztalt muzsikusokból áll, akik a 1990-es évek óta ilyen-olyan formában részt vesznek a zenei életben.

A következő fellépő az angol Margarita Witch Cult volt. Az agresszív stoner-doom-hard rock, illetve proto metal (nevezzük bárhogyan), tehát ez a bárhogyan zenekar szíven találta a közönséget. A súlyos dalok erőlködés nélkül váltottak át a gyorsabb, olykor már zakatolós témákba. Mivel az első anyagaikat még csak most adták ki, lehet, hogy nagy jövő előtt állnak. Őket követte a rendezvény legócskább nevű bandája, a görögországi Bus. Ez az egyszerű szócska ugyanis Szerbiába nem annak a szinonimája, hogy van egy nagy súlyos valami, ami gyors, kényelmes, időben jön és elvisz máshová. A busz itt azt jelenti, vagy jön, vagy nem, vagy odaér, vagy nem, meg szinte biztos, hogy kényelmetlen. Nos, a görög busz szerencsére nem a szerbiai tömegközlekedési eszközhöz hasonlított. Egy nagyon jó hardrock koncert volt, vagy nevezzük ugye stonernak. Hatásukra gyakran eszembe jutott egy csomó kiváló banda az 1970-es évek elejéről. Az egyedüli ócska dolog az volt, hogy megeredt az eső. A levegő persze felfrissült, de 15 perc után már eléggé unalmas volt enyhe szellőben, nem túl melegben folyamatosan ázni.

És akkor így telt az este. Kapu alá behúzódva vártuk, hogy valami változzon, és változott. Olykor nagyobb, olykor kisebb szemekben, olykor hevesebben, olykor gyengébben csapkodott minket az eső. Ez remek lehetőséget biztosított arra, hogy végig beszéljünk pár Tisza-menti dolgot, adtunk esélyt a nevetésre és a megfázásra is. Aztán a temesvári Methadone Skies állt színpadra. Akiknek volt esőköpenye, már nyugodtan nézhették a koncertet. A nézőszám persze durván leapadt, de ahogy a medve sem játék, úgy a kitartó zuhancs sem.

Az, hogy milyen volt a Methadone Skies, már magam sem tudom. Nem volt rossz, de azért az jobban megmaradt bennem, hogy a lábam tocsog a cipőmben lévő két deci vízben. A koncert számomra arról szólt, hogy figyelemre méltóan hangulatos pszichedelikus rock muzsikára azt figyeltem, a poharamban lévő sör szintje miként emelkedik a beleömlő esőtől.

Aztán amikor a Metadon végén határozottan ráuntam mindenre, még egyet dumálgattunk a zuhancsban, majd szépen elmentem lecserélni a bőrig ázott öltözetem. Szárazon a hálózsák hívogatóbb volt a bolgár Brodnik előreláthatóan igen nedves koncertjétől.

Állítólag a zenekar akkorát ment, hogy egy moravicainak majd levitték a fejét. Egy zentai is látott két dalt, ő aszonta: „jóvót”.

Így történt mindez Krisztus 2023. évében. A kutyákat otthagytuk. Hiába akarták őket hazavinni százan, végül kiderült, mindenkinek csak a szája járt. A kávénkat reggel megittuk, zenéket cseréltünk valami kraguljeváci csávóval, a rántottát megettük a Dedánál, aki már december óta az égből figyeli, mi történik a szomszédságában, miközben már az unokái szolgálnak ki minket. Elbúcsúztunk a temesváriaktól, a bácskai sztónervajdáktól, beszállás előtt intettünk az arra elhaladó Gorannak meg a teafű árus csávónak is.

Mi lesz jövőre? Nem tudom. De az idei belépős rendszer minden volt, csak stresszes nem. Kidobó és jegyellenőr nem volt. Becsület alapon működött minden és tökéletesen. Mi volt az említetteken kívül? Civil rendőrök dögivel. Ők még az eldobott cigicsikkeket is megvizsgálták, felvilágosítottak minket, hogy itt mindenki füvezik (tavaly még mindenki heroinozott szerintük), miközben többször elmondtam nekik, hogy mi nem. Tőlük tudtam meg azt is, hogy még a vitaminokkal is óvatosan kell bánni. Egy csávó gyanúba került a szívgyógyszereivel.

Mi az, ami lehet még? Hát talán vajdasági konyha – legalábbis, ha hihetünk azoknak a kék kombisoknak, akik zajecsári rendszám mögül beszélnek a Tisza-mentéről. Mi az, ami továbbra sem kell? Több ember. Pont elég az ennyi, aki legalább ott van, az mind hiteles.

Képgaléria: