LUSTA FÉLHOMÁLY ÖLELT KÖRÜL A KOCSIBAN

Most sem reggel indultam vissza, és megint rám sötétedett a határon, ahol jobbnál jobb kérdéseket kaptam. A vámőr megkérdezte, hogy mikor van a kutyák szülinapja. Elszavaltam a dátumokat, és hálát adtam az égnek, hogy nem az én születési dátumomat kérdezte meg, mert nem hiszem, hogy azt hirtelenjében meg tudtam volna mondani. Azóta mondogatom, hogy huszonnégy éves vagyok, amióta huszonnégy lettem. És az nem tegnap volt. A kis csevegésünket egy olyan zaj zavarta meg, ami a kocsibuzik fülének zene, szerintem meg probléma, amit egy mechanikus orvosolni tudna.

A határőr a mellettem nagyzoló sportkocsit hallva megkérdezte, hogy az én kisborsómmal nekem is menne-e ez. Tudjuk, amikor az ember túráztatja a motort, majd későn emeli fel a lábát a kuplungról induláskor, és közben robbanó hangokat hallatva fingadozik a kocsi. Aha, megy. Nekem is szakadt a kipufogóm. Csak nekem nem direkt lett olyan. De biztos így marad.

Ez egyike volt azon eseteknek, amikor a határőr kérdezett engem. De volt már olyan is, hogy a vámőrök túl elfoglaltak voltak a csevegéshez, hisz több száz méteres sor kígyózott az orruk előtt. Megesett, hogy ott álltam már a kutyák papírjaival, és azokat a magasba emelve érdeklődtem, hogy erre esetleg ránézne-e valaki... De nehogy már megzavarjam azt a roppant fontos gondolatváltást.

A FIATALOK ÉS A VÉNEK

Nem csak arra volt időm, hogy visszamenjek Pestre, de még egy szlovákiai kiruccanásra is volt alkalmam. Az utam nyilván Magyarországon keresztül vezetett, szóval, ki is néztem egy szuper helyet, ahol a kutyák megmártózhatnak. Így lett találkozási hely a Vének nevű Duna-parti oázis. Mire leértem közvetlenül a víz mellé, már nem is azon csodálkoztam, hogy leszakadt a kipufogóm, hanem inkább azon, hogy egyáltalán még megvan. Egy nap úgy fogom hajtani a kocsit, mint Frédi és Béni.

Aki ránéz a térképre, annak hamar feltűnik, hogy ez a hely Magyarországon van. Yup, itt taliztam a tesómékkal, akiknek el kellett vinni az üres paradicsomos meg befőttes üvegeket, amiért meg is szólt a vámőr, ugyanis gyanús, ha az ember ilyeneket üresen visz. Én vagyok a szállító, és engem a végtermékkel fizetnek. Amúgy meg mi köze hozzá.

Csak ne üljünk már feleslegesen kocsiba. Szóval rittyentettünk egy kis kirándulást. Ez volt a fiatalok találkozása a Vénekkel a zavaros Duna partján. És ha már a határ ott volt egy karnyújtásnyira, akkor miért ne ugrottunk volna át, hogy körülnézzünk a határ túloldalán.

Hm, szépnek ez is szép volt. Nem sok újat láttam. Budapestnek is megvan a maga szürke oldala, szóval én már azt nézegetem, hogy milyen lenne „külföldön” az élet. Végigmérem a házakat, az embereket, a kultúrát, az árakat, és minden mást, ami szembejön velem az utcán. S így kívülről nem is tűnt olyan rossz helynek. De mivel a nyelvet nem beszélem, ez a kiruccanás csupán egy röpke kiruccanás maradt, mindenféle hátsó szándék nélkül.

Hamar kocsiba is pattantam, és indulás visszafelé. A Hegyalja úton, az Erzsébet híd felé közeledve pillantottam megrökönyödve az órámra. Időről időre haladtunk egy másfél lépésnyit előre. Kezdett elzsibbadni a hátsó felem, és a lábam is emlékeztetett arra, hogy volt ott egy izomszakadás, amit még nem kéne elfelejteni. Ordítottam volna a fájdalomtól és a frusztrációtól, amit ez a dugó okozott. Nem akartam hinni a szememnek, de valahogy minden óra ugyanazt az időt mutatta. S így esett meg, hogy gyorsabban értem Győrből Budapestre, mint Budáról Pestre. Gyorsan el is felejtettem, hogy reggel még a szlovák levegőt szívtam.

Ekkor tűnt fel az is, hogy a bedugult utak este olyanok, mint a temető. Az autók piros lámpája egy az egyben a pislákoló gyertya fényére emlékeztetett. És így párhuzamot vonva ütött fejbe az a felismerés is, hogy néhányan sietnek is a halálba a közveszélyes vezetési stílusukkal.

PING, ÉS A TELEFONON KÖRBEFUTOTT A RÓZSASZÍN FÉNY

Egy olyan embertől jött üzenet, aki miatt extrém óvatossággal használtam a Whatsapp alkalmazást. Jól is néztünk volna ki, ha egyszer tévedésből a professzoromnak küldöm el a hangüzenetet, amiben éppen azt ecsetelem a kolléganőmnek, hogy már tele van a hócipőm mind Magyarországgal, mind az egyetemmel. És méghozzá szerbül, ami nem nevezhető enyhítő körülménynek.

Viszont ezúton közölték velem, hogy mikor is kéne magam hazarajzolnom, és megjelennem a komisszió előtt felkészülten. Modern világ, Whatsappon chattelünk a professzorral, de tőlem megkövetelik, hogy kövessem a protokollt. Akkor miért nem ezzel kezdtük?

Azon nyomban elkezdtem készülni. Szóval, kirángattam a ruhatáram egész tartalmát, csakhogy megtaláljam a megfelelő szettet, és rögtön három különböző változatot is összeraktam, figyelembe véve a kedvemet, a megjelenésemet és persze az időjárást is. Meg azt is, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy prostituált, mert az nem biztos, hogy előnyt jelentett volna az esetemben. Aztán lefirkantottam valami összegzésfélét a papírra. Mit készüljek tovább? Hogy? Én írtam azt a munkát, hosszú hónapok kemény munkája van benne, a jegyzeteim is az izzadtságcseppektől néznek ki úgy, mint egy saláta. Kérdezzetek, amit akartok, lesz rá válaszom. Úgy éreztem, hogy én megtettem minden tőlem telhetőt. Másrészt meg már elegem volt mindenből, és szerettem volna ezt is lehúzni a teendők listájáról. Egyszer és mindenkorra be akartam fejezni az egyetemezést.

KI AZ, AKI KÉRDEZ?

A szerb vámőrnél csupán illemből szoktam megállni, és szerintem ez a közömbös érzés kölcsönös. Viszont ezúttal mégis váltottunk pár szót. Ő a kutyákra nézve megkérdezte, hogy hallgatnak-e? Persze, hallgatom őket. Reális voltam a válaszadást illetően. És ha már ilyen szépen belemelegedtünk a beszélgetésbe, akkor gondoltam, hogy a szürke hétköznapokat megtörve majd én is felteszek pár kérdést.

Csupán az érdekelt, hogy hol van az a rohadt ködlámpa. Mármint hol kell bekapcsolni? Mert nyilván az egyik fülemen be a másikon meg ki, amikor a jó édesapám tartott nekem részletes prezentációt arról, hogy mi hol van a kocsin. Még szerencse, hogy szőke nő vagyok, így kényszeresen elmagyaráznak mindent, meg segítenek. Még ha nem is kell. He-he.

Akkor a csávó bekapcsolta a benti lámpát. Én meg kikapcsoltam. Aztán meg megállapítottuk, hogy elöl nincs is ködlámpám. Jó tudni.

ELJÖTT A VÉDÉS IDEJE IS, DE AZ ÉLET FOLYT TOVÁBB

Időközben ugyanúgy folytattam a munkát, eljártam sétálni, edzettem reggelente, sétáltattam a kutyákat, és éltem az életem. Teljes közömbösséggel vártam, hogy túl legyek a dolgokon. Az igazság az, hogy nem is igazán foglalkoztam vele gondolatban. Olvasgattam a jegyzeteimet, ismételten szemügyre vettem a statisztikai adatokat. Nyelvtörőket is mondtam, hogy majd érthetően tudjak nyögni a bizottság előtt, amelynek majd tíz percben kell prezentálni az egész évi kutatásom eredményét.

Tisztában voltam vele, hogy másnap lesz a vizsgám, de teljes mértékben leszartam. Nem voltam ideges. Ha pedig nincs gond, akkor miért csinálnék? Annyi vizsgám volt már az életben, meg annyi verseny és megmérettetés. Azokat is sikerült letudni, másrészt meg öregnek éreztem magam ahhoz, hogy kis fruska módjára izguljak. Csak túl akartam lenni rajta, hogy végre ezzel se kelljen többet foglalkoznom, és megkezdhessem felnőtt életemet.

Aztán elérkezett a nagy nap is. Kivasaltam a blúzom meg a nadrágom, megigazítottam a zakóm gallérját, elvettem a táskám, és összeszedetten elindultam az egyetemre. A cipőm sarka vészjóslóan kopogott az úton, de én még mindig nem voltam ideges. Olyan érzésem volt, mintha kicsípve indultam volna kenyeret venni, nem pedig az egyetemre, ahol meg kell mutatnom, hogy mit tudok, és prezentálnom kell több hónap kemény munkáját. És akkor uralkodott el rajtam a pánik. Baj van. Ez nem én vagyok. Egy újabb fejezet készül lezáródni, és ez valahogy egy csepp vizet sem zavart. Rossz ómen.

Az alapképzést végigizgultam, és remegve mentem be a vizsgáimra akkor is, ha csak turisztikai szándékkal mentem ki, de akkor is, ha kívülről fújtam az egész könyvet. A mesterképzésen már rájöttem, hogy annyira nem éri meg rettegni, hiszen nincs is mitől. Szinte vicc volt letenni a vizsgákat. De ez most a védés volt. Egy lépésnyire voltam a diplomámtól, a mester titulustól, és teljes közömbösséggel sétáltam végig az egyetem folyosóján. Nem is a védés miatt aggódtam, hanem az idegállapotom miatt, amiért a Meursault¹-féle közönnyel vártam, hogy letudjam a dolgot.

Este Marie eljött értem, s kérdezte, nem venném-e el feleségül. Azt mondtam, hogy nekem mindegy, s megtehetem, ha ez a kívánsága.²

Megkérdezték, hogy készen állok-e. Nem. Az igazság az, hogy én sosem leszek kész. De ha azt a pillanatot várjuk, hogy készen álljak, akkor még nagyon sokáig fogjuk egymást nézni, szóval nekem mindegy, inkább csak essünk túl a dolgon.

S hogy öt percig tartott a vallatás, vagy öt órát, meg sem tudtam volna mondani. Végül a tíz perc helyett azt mondták, hogy legfeljebb öt percbe férjek bele. Meséltem, válaszolgattam, én is vártam a végét. Azt mondják, hogy majd egy órát ültem a komisszió előtt. Mert kitettek egy széket az asztallal szembe. Éppen csak egy reflektort nem raktak ki elém. Becsületesen folyt a vallatás.

A végén, annak rendje és módja szerint a professzor elkezdett tiltakozni, hogy szóba sem jöhet, ők semmi ilyet nem fogadhatnak el, majd intett, hogy azért tegyem az italokat oda az asztal mellé. Na, ekkor kellett volna hallgatnom a professzorra, és a whiskey-vel együtt sarkon fordulnom, és kifelé menet meghúznom az üveget. Mind a hármat. Úgy, hogy még csak nem is szeretem a whiskey-t.

(Folytatjuk)