A slam poetry szerepe Magyarországon

Néhány hete indult a Revizor nevezetű online kritikai portálon egy slam-vita. Az instant-performance költészetnek lassan már tízéves múltja van Magyarországon, és jelenleg valahol félúton van ahhoz, hogy az irodalmárok kanonizálják, és hogy szélesebb népszerűségnek örvendhessen a „köznép” sorai közt. A vitán a slam honi zászlóvivői, többek között Simon Márton és Závada Péter osztják meg egymással és mindenkivel a véleményüket arról, hogy szerintük mire is jó ez az Amerikából adaptált kocsmaműfaj, azon felül, hogy köze van a költészethez. Vagy csak a szavakról szól, és semmi másról?

Nos, akit a „nagyok”, vagyis a menő kortárs költőink véleménye izgat, az keressen rá a slampoetry.hu-n, a Revizoron, esetleg a Slam Poetry Magyarország Facebook-oldalon. Én itt inkább a saját meglátásomat fejteném ki irodalmi new wave-ünkkel kapcsolatban.

Szerintem elsősorban abban rejlik a slam értéke, hogy szabad: bárki, aki úgy érzi, hogy van elég tehetsége vagy bátorsága ahhoz, hogy szellemi termékét megossza embertársaival, annak meg van adva a lehetőség, hogy kiálljon a színpadra, és elmondja versét, szövegét, monológját vagy ahogy tetszik. Az én nézeteim szerint ez önmagában „az érték”. Itt nincsenek éles határok, nem kell megfelelni senkinek, nem kell cenzúrázni a mondanivalót – úgy adhatsz elő, ahogy az a te privát-proli lelkednek kényelmes. Itt nem az avantgárd művész vagy, aki elefántcsonttoronyból kürtöli szét magasröptű gondolatait az éterbe, hanem csak egy ember vagy többi közül, aki az irodalom és a kimondott szó eszközével szeretne megosztani néhány gondolatot a többi emberi lénnyel.

Magyarországon az értelmiség főleg magának ír, egymást közt cserélnek gazdát az életbölcsességek. A minőség megvan, de hátat fordít a társadalomnak, inkább saját berkein belül ül tort önnön kiválósága és nagyszerűsége fölött. 10-ből hány egyetemista olvas Café Babelt vagy Literát? És 100-ból? A Revizor kritikai portál napi vagy heti követése mennyire része akár a fiatalabb, akár az idősebb generációk hétköznapjainak? Magyarországon magas színvonalú irodalom már több száz éve létezik, ezen tartalmaknak azonban töredéke jut el csupán a „proli” köztudatba. A tudás cél vagy eszköz? Lehet, hogy sokan úgy érzik, hogy attól boldogabban halnak majd meg, ha kívülről fújják Kant vagy Kierkegaard műveit, írtak már számtalan értekezést az irodalomról – esszéket, tanulmányokat, riportokat –, mégse állítottak elő soha olyan szellemi terméket, ami mindnyájunknak szól, mindnyájunkról szól.

Ha slammert látsz a színpadon, olyan érzésed támadhat, hogy magadat látod. Ha csak közepesen igényes is a szöveg, akkor is könnyedén hatalmába keríthet az az érzés, hogy „ez az ember most megfogalmazott valamit, amit már én is régóta gondolok, régóta érzek”.

Ugyanúgy ezeket az előadásokat a közönség is formálja. Ők nem a Párt, hanem a szomorú magyar valóság figyelő szemei. Emberek, akik szeretik a verseket, esetleg csak éppen a romkocsma felé vetődtek, hogy megigyanak egy-két sört.

Az Egyesült Államokban és Angliában már van hagyománya a szabad-rétor rendezvényeknek. Mit értek ezen? Egy téren vagy épület aulájában felállítanak egy színpadot, és az mehet fel a színpadra, aki akar, és azt mondhat, amit akar. Lehet, hogy közönség egy része elunja, és hazamegy, lehet, hogy a másik része pfujolni kezd vagy hőbörög. A gondolat szabadságának és a szólásszabadságnak egy nagyon is igazi és ősi formája ez, amiről sajnos a magyar népet az egész huszadik század folyamán kemény kézzel, néha tűzzel-vassal szoktatták le. Itt az idő, hogy az emberek elfogadják a tényt, hogy nekik is bizony lehet jártatni a szájukat, az ő véleményük is számíthat, és igenis találhat megértő fogadtatásra, de az is lehet, hogy nem. A lényeg az attitűd, a lehetőség szabadsága és vice versa. A szólásszabadság pedig ebben az esetben a szájhagyomány, a kimondott szó, a kortárs strófák – vagyis a slam poetry.