Földalatti beszélgetések
Valami mindig mozog a pincében, valami állandóan kaparja a szekrényajtót belülről. A kulturális undergroundot el lehet rejteni, de amíg emberi kreativitás létezik, hiába próbálja bárki is eltemetni. Az utat mindig megtalálja a felszínre – vagy éppen a felszín találja meg az utat hozzá, a mélybe. Ilyen következtetéseket is levonhat az, aki elolvassa a Podzemni razgovori című könyvet.
Az antalfalvai származású, ma már leginkább Pancsován tevékenykedő, szlovák gyökerű író, Stevan Lenhart neve talán ismerősen csenghet az olvasók számára. Hozzá kapcsolódik a Black Syrup fanzine szerkesztése, az industrial/dark/doom Nastrom zenekar ténykedése, ráadásul korábban már olvashattatok vele interjút is a lapban, Lenkes László kollégánk jóvoltából.
A mintegy kétszáz oldalas, gazdagon illusztrált riportkönyvből megtudhatjuk, mi zajlik a hivatalos vajdasági kultúrélet nagyszínpada mögött – vagy inkább alatta. Csaknem húsz, exjugoszláv, szerbiai és nemzetközi művészekkel készült beszélgetést olvashatunk – olyan alkotókkal, akik egy adott ponton éppen Szerbiában tartózkodtak – a film, a zene, a színház, a képregény és az irodalom világából.
A beszélgetések több évtizedet ölelnek fel, és számos történet még Jugoszláviából, illetve az 1980-as évekből indul. Megismerhetjük olyan zenekarok motorjait, mint a szlovén Borghesia, a Trobecove Krušne Peći, a belgrádi Psihokratija vagy az újvidéki származású, Hollandiában alkotó Téglás Ferencet (akihez többek között olyan zenekarok tartoznak, mint a VIVIsect és az Irrenhaus, vele szintén olvasható volt már interjú lapunkban).
Ez a könyv mégsem múltidéző, nosztalgikus visszatekintés. Az undergroundra fókuszál, arra az útra, amelyen senki sem dobálta a rózsát az alkotók elé, ám ők ennek ellenére mégis alkottak. Ezzel összhangban a mű inkább egy jelen időben zajló történet a kreativitás kibontakoztatásáról.
A Podzemni razgovori című kötet borítója
A nemzetközi színtérről többek között olyan előadók neveivel találkozhatunk, akikről, ha nem is hallottunk, ajánlatos ismernünk őket. Megszólal Michele Langevin (Voivod), Linnéa Olsson (Maggot Heart), Julie Joslyn és Leo Ciesa (Iconoclast), valamint a Raising Holy Sparks. Emellett közelebbről is megismerkedhetünk a szlovákiai színtérrel olyan előadókon keresztül, mint az Otras, a Lahka Muza vagy a dunaszerdahelyi Végh Imre (Imiafan, 4mg Records), aki a költészetet ágyazza elektronikus zenei alapokra.
A könyvből az is kiderül, hogy az underground sok esetben nem választás, hanem kényszerhelyzet volt. Ezek az alkotók rendszerint merészebbek, újítóbbak voltak, gyakran megelőzték korukat, miközben az adott időszak intézményes kulturális közege nem tudott vagy nem mert mit kezdeni velük. Nemcsak az általuk képviselt irányzatokban jelentettek alternatívát, hanem működésmódjukban és hálózatépítésükben is. Többnyire saját közönséget és saját nyilvánosságot teremtettek maguknak, nem pedig egyszerűen beálltak valahová.
Az alkotók végig nagyon természetes hangnemben beszélnek. Nincs bennük öndicséret vagy merengés a nagy hőskorszakról. Nem bálványként beszélnek önmagukról, sokkal inkább kortárs művészekként, akik továbbra is aktívan alkotnak – nem csak a zene területén. Olyan vizuális művészek is helyet kaptak a kötetben, mint Pakito Bolino (a Le Dernier Cri művészi csoportosulás alapítója), a cenzúrával hadakozó Nigel Wingrove (Redemption) vagy olyan képregényművészek, mint Pat Moriarity és a pancsovai Aleksandar Zograf.
A kötet egyrészt publicisztikai anyag, interjúk sorozata, amelyek önmagukban is olvashatók; másrészt dokumentum egy nehezen hozzáférhető kulturális közeg szereplőiről, emellett kultúrtörténeti forrásként is tekinthetünk rá.
Aki szeretne alapos betekintést kapni az underground művészetekbe, az alkotók motivációiba és megtudni, hogyan is működik mindez az intézményeken kívül, annak ez nagyon hasznos és izgalmas olvasmánynak bizonyulhat.
