A nagyurak költők
KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. VERS, 2. HELY
A nagyurak költők
lejöttek meglátogatni a városi nagyurak,
hiányzott nekik a poros utca,
az együgyű levegő.
a nagyurak költők,
akiktől én nem tudok idézni,
egyszerre sokat látott vándorok, próféták és kritikusok,
a nagyurak már nem itt élnek,
és köszönik, jól megy nekik, bár most éppen nem publikálnak,
a nagyurak mellett mindig egy picit lábujjhegyen kell járni,
és pont annyira mosolyogni, hogy ne tűnjön nyájasnak,
a nagyurak nem vágynak a tiszteletemre,
nekik arra nincs szükségük,
a nagyuraknak a pincérek mindig a szokásosat hozzák,
és nem szorulnak sehol bemutatásra,
a nagyurak nem is tudták, hogy én is szoktam írni,
de majd, ha lesz idejük egyszer, belenéznek a jegyzeteimbe,
én ettől már most rettegek,
ahogy attól is, hogy kiderül, nekem nincs kedvenc zeneszerzőm,
festőm és történelmi korom,
a nagyuraknak ugyanis mindenről van véleményük,
csak körmondatokban beszélnek,
csak savanyú félmosollyal tudnak rám nézni,
és a szemem csillogásában is saját tükörképüket látják.
a nagyurak nem foglalkoznak a pénzzel,
a bulvárral, üres dallamokkal és fiatal lányokkal,
ezeket ők már kinőtték,
a nagyuraknak én csak egy kósza szimbólum vagyok,
a kicsinyességé, a polgárságé,
az egyszerű ember mintapéldája,
de ha egyszer szerencsés leszek, előléptetnek a nagyurak
statisztává vagy asszisztenssé maguk mellé,
esetleg egy kisbetűs ajánlást szánnak nekem a könyvük végén,
de jelenleg én a nagyuraknak nem vagyok bajtársa,
cinkosa, régi jó barátja,
de még múzsája sem,
s mikor visszatérnek a nagyvárosba, elfelejtenek,
itt hagynak muskátliknak kertesházuk ablakában.
Te mi vagy?
Én vagyok a rúzsfolt a poháron,
a gyűrődés az ingeden,
a falról letépett poszter,
az alatta felsértett tapéta,
a sarokban porosodó gitár,
az a négy akkord, amit tudok,
minden félbehagyott,
majd újrakezdett könyv,
a bennük aláhúzott sorok,
a növény, amit jóformán anya öntöz helyettem,
a drága cipő, amelyiket nem hordom, mert töri a lábam,
a hosszú másodpercek a kopogástól az ajtónyitásig,
az egyszer nézős film,
az absztrakt festmény,
amelyiket akár te is meg tudnád festeni,
az összes üres klisé,
a félmosoly,
a hamis nevetés,
a csönd a mondatok közt,
a gyorsan elkapott tekintet,
minden, ami nem szégyellek lenni,
üzenet, amit tiszta lelkiismerettel vissza merek olvasni.
Ezért tartasz engem
Itt ülünk ketten,
s körülöttünk talán már lángokban áll a világ,
de mi ugyanazokat a történeteket meséljük.
A tudatlanok nyugalmával ringatózunk,
itt bent még jó meleg van,
s mi is megférünk egymás mellett.
Nem bánt, hogy olyan pimaszul vigyorogsz,
s kiskanállal kaparászod ki belőlem a jó ízlést.
Felénk a lopásnak nagy hagyománya van,
a te kezed meg már edzett.
Úgy formázol kedvedre, mintha csak könnyű agyag lennék,
én meg hagyom.
Hálás arccal nézem, ahogy körbevesz a penész.
És mondhatnám, hogy elég volt belőled,
Ordíthatnék, lehetnék keserű és jéghideg,
Könyöröghetnék, hogy menj, és ne vágd be magad után az ajtót,
Mert iszonyodom a zajtól,
De csak üresen bólogatok.
Ezért tartasz engem,
Ez fűti a puha kisszobánk, ez a méz a teánkban,
s lehet, hogy körülöttünk már minden darabokban,
de eközben engem itt lassan benő a moha, körbehálóz a borostyán.
