„Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”

KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. ÉRTEKEZŐ PRÓZA, 1. HELY

A 20. századra a közös emberi tudatban összeomlik az azelőtt még egységes világ képe, megszűnik az egyén és a világ közötti harmónia. Ez a feloszlás vezet el a modern európai személyiség válságához, az egyén is osztott, lelke részekre darabolódik. Ez az életérzés beszivárog a művészekbe és művészetekbe is, ennek tudható be az avantgárd formabontó mozgalmának megalakulása. Az emberiség nyelvbe vetett hite is meginog, de ez nem akadályozta meg az irodalmat abban, hogy alkalmazkodjon a korhoz, és foglalkozzon a modern ember által tapasztalt lelki válsággal. A korszak legmeghatározóbb alkotói lírában és prózában egyaránt hosszasan foglalkoztak eme világszakadtság definiálásával, átadásával.

A korszakot jellemző magatartásról legjobban tanúskodó irányzat az egzisztencializmus. Az időszakot meghatározó félelem és szorongás ihleti. A felfogás tétele, hogy az ember egyedül van, és a lét értelmetlen, továbbá az ember tehetetlenségét hangsúlyozza a sors felett. Az irányzatot illetően Albert Camus Közöny (vagy más fordításban: Az idegen) című regénye az egyik legmeghatározóbb. A mű egy Mersault nevű algériai hivatalnok élettörténetét közvetíti, aki viselkedésével szélsőségesen ellentmond a társadalmi normáknak – képviseli az egzisztencializmus életfelfogását, ami szerint az élet abszurd. A főszereplőt nem rázza meg édesanyja halála, ezt azzal indokolja, hogy ez egy elkerülhetetlen következménye az életnek, a cselekmény pedig akkor éri el a tetőpontját, amikor Mersault gyilkossághoz folyamodik különösebb ok nélkül. Úgy vélekedik tettéről, hogy teljesen mindegy számára, hogy meghúzza-e a ravaszt, vagy sem, ugyanúgy, ahogy áldozatának is, hiszen így is, úgy is meghal egy napon. Ez világít rá rettenetesen torzult világnézetére, mely szerint „minden mindegy”. Az olvasó számára eleinte nehéz lehet azonosulni a főszereplővel, viszont okfejtése előrehaladtával egyre több lehetősége van az embernek rálátni erre a legtöbbünk számára idegennek minősülő gondolkodásmódra. A mű nemcsak a cselekedetek látszólagos jelentéktelenségét mutatja be, hanem az irányítás teljes hiányát is, ugyanis amikor az emberölés bíróságra kerül, mindenki szóhoz jut, csak a vádlott nem, az ő beleszólása nélkül döntik el a sorsát. Az ítélethozatal után pedig kiteljesedik világnézetében az egzisztencializmus minden elve, Sziszüphosz módjára beletörődik a büntetésébe, a halálba, hiszen élete hiábavaló. Camus az előbb említett hőst, az „istenek proletárját” részletekbe menően elemezte a Sziszüphosz mítosza című művében, ami gyakorlatilag egy esszé. Arra a következtetésre jut vizsgálódása folyamán, hogy Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk, mivel felülkerekedik a sorsán, oly módon, hogy beletörődik, ezzel a büntetése már nem is büntetés. Ez fontos betekintést nyújt számunkra a kor világszemléletébe: mindannyian egy abszurd sorsa vagyunk ítélve, ami nem más, mint maga az élet, és a vele járó halál. A tanulság, amit a mű közvetít, nem más, mint az, hogy bele kell törődnünk a sorsunkba, a halálba, ahhoz, hogy boldogan élhessünk.

Míg Camus a szenvedésre és jelentéktelenségre koncentrál műveiben, az irányzat másik meghatározó alakja, Franz Kafka a tehetetlenség közlésére élezi ki műveit. Az Átváltozásban egy utazóügynököt, Gregor Samsát mutatja be, aki egy nap mindenféle előrejelzés nélkül egy hatalmas rovarként kel fel. Családja terhére válik, megvetik és félnek tőle, viszont erkölcsi kötelességük eltartani. Az idő múlásával rohamosan megromlik kapcsolata a családtagjaival. Annak ellenére, hogy fizikai állapota egyik napról a másikra visszafordíthatatlanul degradálódott, a lelki állapota fejlődést mutat, elkezd gondolati síkon foglalkozni családtagjai sorsával, például azon elmélkedik, hogyan fejlődhet húga a hegedülésben, esetlegesen hogyan tudná támogatni, ha állapota megszűnne. Az is gondba ejti, hogy családja hogyan fogja eltartani magát, hiszen eddig ő volt a fő bevételforrásuk. Az értelmezés szempontjából fontos figyelembe venni, hogy Gregor milyen életet élt átváltozását megelőzően. Utazóügynökként dolgozott, amivel egyedül előteremtette családja megélhetését, viszont minden idejét üzleti utakon töltötte, a munkája volt mindene, nem szánt időt a családjára, munkája pedig egy öncélú gyakorlat volt: pénzügyi hasznot ugyan teremtett, de ezen túl nem hozott létre semmilyen értéket. Ezekkel a tényekkel szembesülve az olvasóban felmerülhet az a feltevés, hogy az átváltozás nem ok nélkül történt. A gépszerű életmód, amit a főszereplő folytatott, nehezen nevezhető életnek. Kafka azt sugallja, hogy Gregor átváltozása egy büntetés életvitele miatt, az élete egyáltalán nem emberi élet volt, ezért redukálódott egy olyan lénnyé, amit életmódja jellemzett. A mű végére kikristályosodik, hogy tragédiája semmivel sem abszurdabb, mint az azt megelőző élete. Kafka talán legsikeresebb műve A per, melynek története Josef K. körül forog, aki egy nap arra kel, hogy letartóztatják, perbe fogják, de bűnét soha nem közlik vele. Börtönbe ugyan nem kerül, de élete börtönné változik. Egész életén át kísérti a bűntudat, és megszállottan keresi, hogy milyen bűnt követett el, de soha nem deríti ki. Itt már nincs ok-okozati kapcsolat, a nyers tehetetlenségre összpontosít, arra, hogy az ember tud nem úrrá lenni a sorsán.

A megmagyarázatlan bűnhődés és sanyarú sors nem kerülte el a magyar irodalmat sem, hiszen annak abszolút csúcsa és képviselője művészi munkáját tekintve, József Attila is kivette belőlük a részét, költészetének jelentős hányadát a világ és saját hiányosságainak leírására alapozta. A léttel kapcsolatos hiányosságait közvetíti az erősen lázadó és egyúttal panaszló hangvételű Tiszta szívvel című versében. Alapvető biztonságot adó emberi értékek hiányát fejezi ki:

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset”.

Különböző szörnyűségek elkövetésén gondolkozik, mint az emberölés, vagy az ördöggel való cimborálás, mégis gyönyörűszép szívére hivatkozik:

„Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.”

Ezzel arra utal, hogy ő magától nem tenne ilyeneket, viszont a körülményei, a zord világ erre kényszeríti. Ebben a versben is megfigyelhető költői tehetsége, hiszen gondolatai szofisztikált közlése mellett a népdalok sajátosságait csempészte bele: magyaros versritmust, ütemhangsúlyos verselést és páros rímképletet alkalmaz. A vers fontos életrajzi elemmé fog válni, mert ennek köszönhetően eltanácsolják az egyetemről. Elbocsátásának fájdalmas emlékét felidézi a Születésnapomra című művében, ahol ismét szóba kerül a nélkülözés, pénzügyi hiány formájában is.

Sanyarú sorsáról ismét hallhatunk olyan verseiben, mint a Mama. A Mamában találkozunk rendkívüli időkezelésével, a felnőtti énje szemszögéből narrál sorseseményeket, majd visszaugrik időben a gyermekkorához, elmondja az akkori meglátásait, és viselkedését, majd a vers végére visszatér felnőttkori eszmefuttatásához. A jellegzetes 20. századi életérzés, a törtségérzés József Attila költészetében szorosan összekapcsolódik az anya alakjával. Anyja elvesztésével kapcsolatban dühöt érez, ezt fejezi ki a Kései siratóban. A versben haragosan szólítja meg édesanyját, viszont ez nem azért van, mert rá mérges, egyszerűen csak nincs kit okolnia fájdalmáért.

„Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!”

Ezt az anyahiányt a törtségérzéssel párosulva az imént említett versek mellett láthatjuk például az Óda soraiban is:

„Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!”

Az, hogy egy szerelmes vallomásában a megszólítottat anyjához hasonlítja, sőt azonosítja vele (metaforaként) arra utal, hogy egész életén át szeretőivel próbálja meg kitölteni az űrt, a törtséget, amit anyja elvesztése hagyott benne.

Tájköltészetére jellemző, hogy a tájkép valamilyen tudatállapot rajza is. Például a Téli éjszakában, ahol a kaotikus, szétesett világot próbálja rendezni a fejében (utal erre már a vers felütése is: „Légy fegyelmezett!”), körülötte nyomasztó csend uralkodik, minden, amit hall, az csak a fejében van. A rideg színek és anyagok, amiket használ hatásosan átadják azt az érzelmi atmoszférát, amelyről beszámol a versben:

„A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.”

Érződik, hogy ez a rideg, hideg, szétesett világ kínozza a lírai ént. Egész életében bűntudat követi, de nem tudja ezt pontosan azonosítani. Emiatt a bűntudat miatt Istenhez fordul a Nem emel föl című versében, amelyben a lírai én megközelíti Kafka Josef K.-ját:

„Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.”

Önmegszólító verseiből tudjuk, hogy ez a bűn az, hogy nem tud felnőni. A felnőttség József Attila számára életkortól független erkölcsi eszmény, embert megváltó eszme. A hetedik című versében a modern ember sokoldalúságáról beszél, miközben utal arra, hogy a felsoroltak közül ő egyik kategóriába sem illik be, hiszen ő a hetedik. A részletekre való tekintete itt is megmutatkozik abban, hogy a versnek csak öt versszaka van, így már a vers alakja is egyfajta hiányosságot közöl, ebben az esetben Attiláét, a vers mondanivalója, hogy nem tudja betölteni a társadalomban a helyét. A mű, amiben közvetlenül beszél saját hiányosságairól, bűnéről a Tudod, hogy nincs bocsánat.

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fiú kinő utánad”.

Burkoltan elmondja, mit kellene tennie, azaz azt, amit nem képes megtenni, itt egyértelműen rámutat arra, hogy bűne az, hogy nem tud felnőni, gyerekes, és nem tudja eltartani, megtartani magát, ezért nincs helye a társadalomban.

József Attila egy hatalmas jelenség a törtségérzetet és hiányt illetően, az életének minden részében ott voltak ezek, így költészetét is meghatározták. Az általa átadott összeomlott világképek közül a legérzékletesebb talán az Eszmélet című versében található, ami különleges, hiszen ez a szellemi magatartásának összefoglaló verse.

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág
ami van, széthull darabokra”

Elmondja nemcsak azt, hogy az egységes világ romokban hever, hanem azt is, hogy ez egy önfenntartó rendszer, ami csak darabolódik, a szabadság elérhetetlen. Emiatt az összeszorító determináltság miatt az egész világot fájdalmas rabságnak éli meg. Természetesen nem hagyhatta ki azt sem, hogy az egyén kívülálló, ismét magára utalva.

Ameddig József Attila főleg a saját szellemi magatartását tárja elénk ebben a széthulló világban, addig Szabó Lőrinc a kollektív emberi magatartásra hívja fel a figyelmet Kalibán című tagadásversében, a civilizáció sorsát illető kilátástalanság a vers létrejöttének az oka. A kulturálatlanságtól próbálja megóvni az olvasót egy cinikus hangsúllyal:

„Égesd el a könyveket Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!”

Kalibán egy civilizálatlan szörnyeteg, a kulturálatlan ember metaforája, míg a könyvek jelképezik a kultúrát, tudást, illemet, egyszóval, ők az emberi mivoltunk. A cinikus hangnemmel az a célja, hogy elérje, hogy a befogadó belegondoljon ebbe az elembertelenedési katasztrófába. A közvetített gondolat az, hogy hiába a rögzített bölcsesség, nem tanul belőle az ember. Nincs egyedül az efféle bölcsesség-gyarapításra intő gondolatok megfogalmazásában, ott volt előtte Vörösmarty Mihály, aki hasonló kérdést feszegetett: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” a Gondolatok a könyvtárban című művében.

Megállapítottuk, hogy a 20. században a későmodernség igen aggasztó képet fest a világról, a társadalomról és az egyénről, jogos tehát a kérdés, hogy derűsebb-e a kép a 21. században?

Tény, hogy világunk egyre csak gyorsul, ami egységesség szempontjából egyelőre nem tűnik pozitív iránynak, a technológia fejlődésével rengeteg munkát elvégeztethetünk gépekkel, egy ideje a távkommunikációra is szert tettünk. Rengeteg eszköz áll rendelkezésünkre, ami lebonyolítja mindennapjainkat, viszont ezzel felütötte a fejét az a komplikáció, hogy az ember egyre több géppel és egyre kevesebb emberrel veszi körbe magát, ebből könnyen és gyorsan kialakulhat az elszigeteltség érzése, abból következhet egyfajta elidegenedés az embertársaktól, az empátia tompulása, és máris egy mersault-i, közönyös mintát követhet a társadalom.

A következő vívmány, amit nagy sikernek könyvelünk el, a közösségi média. Az ígérete egyszerű, összeköti az embereket világszerte, ez első ránézésre minden szempontból az egységet támogatja, viszont ez nem feltétlenül igaz. A megjelenésével az átlagember is szert tehetett valamilyen szintű hírnévre, vagy macskás videókat nézegethetett, az pedig gyorsan kiderült, hogy az előbbi szorongást okoz, az utóbbi pedig függőséget, és így lehetőség nyílt arra, hogy üzletet csináljanak ezekből a szolgáltatásokból erre a két érzelemre összpontosítva. Ezek után vitatható, hogy összetartó, vagy romboló hatásuk van a világ egységes képét illetően. Az viszont biztos, hogy a legtöbb ember Gregor Samsa tüneteiben szenved, a pénzügyi haszon az első, minden más másodlagos.

Úgy vélem, egységet szolgáló tényező lehet a 21. szádban, hogy az egyénnek több joga és lehetősége van a 20. századhoz képest. Nem nehezedik a vállára az a teher, hogy egy és egyetlenegy betölteni való szerepe van a társadalomban, hanem több lehetősége van választani ilyen szerepek közül. Az is megnyugtató körülmény számára, hogy a társadalom rétegei közötti eltérések kisebb hangot kapnak napjainkban, mondhatni egy elfogadóbb társadalomban élünk.

Teljesen más problémák (is) aggasztják napjainkban az embert, mint száz évvel ezelőtt, ezért nehéz összehasonlítani a két korszakot. Az biztos, hogy nem teljesen egységes a mai társadalmunk világképe, de az átlagember életkörülményei javultak azóta, így egyes problémákat, mint pl. betegségeket teljesen kiküszöböltünk. A másik érv az mellett, hogy a mai világképünk egységesebb, az, hogy napjaink igazán nyomasztó problémái olyanok, amiket az ember egyszerűen képtelen feldolgozni, mint a klímaváltozás, vagy jósolt aszteroidabecsapódások.

Maradt ránk világképbontó tényező az előző évszázadból, mint pl. feszült viszonyok államok között, de ezektől még nem lesz ugyanolyan széthullott a világunk. Ami a jövőben eddig nem látott befolyást fog gyakorolni a társadalom világképére, az a technológia és digitalizáció, melyek a fentiek alapján túlnyomó részt negatív hatással vannak az ember és világ kapcsolatára. Szabó Lőrinc Kalibán-metaforáját a túlzott médiafogyasztás esetén is alkalmazhatnánk, de egy ilyen innovatív területen semmi sem biztos, az is elképzelhető, hogy valamilyen digitális reneszánsz fogja helyrehozni a világ törtségérzetét.