A teremtés árnyékában: van hatalom felelősség nélkül?

KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. ÉRTEKEZŐ PRÓZA, 2. HELY

Az emberiségnek mindig is a tudomány és a fejlődés volt a legnagyobb hajtóereje. Állandóan új dolgokat akarunk felfedezni, feszegetjük a határainkat, és olyan lehetőségeket keresünk, amelyeket korábban talán elképzelhetetlennek tartottunk. De vajon meddig mehetünk el? Hol van az a pont, ahol a kíváncsiság inkább a felelőtlenségbe csap át, és már nem előre visz, hanem hátrafelé? Van vajon arany középút?

Mary Shelley Frankenstein című könyvében, és a Szegény párák című filmben egyaránt egy emberszerű teremtmény áll a középpontban, akinek nem lenne szabad léteznie, vagy legalábbis nem így. Victor Frankenstein egy kísérlet eredményeként életre kelt egy lényt, akit aztán azonnal elhagy, míg Godwin Baxter egy fiatal nő, Bella elméjét próbálja „újraindítani” a gyermeki állapotból.

Victor legnagyobb bűne talán nem maga a teremtmény létrehozása, hanem az, hogy magára hagyja. Egy érző lényt hozott létre, akinek nincs múltja, nincs tapasztalata, nincs útmutatója, iránytűje az élethez, és akinek az egyetlen bűne az, hogy létezik. És ez vezet az egész tragédiához. Ha Frankenstein megpróbálta volna nevelni, tanítani, elfogadni a teremtményét, talán egészen más irányt vett volna a történet.

Godwin Baxter viszont vele ellentétben gondoskodik Belláról, még ha nem is a legjobb módon. Ő sem hagyja teljesen szabadon, de legalább megadja neki az esélyt, hogy felfedezze a világot. Bella fejlődhet, tanulhat, megtapasztalhatja az életet, még ha más szemszögből is, mint a többiek. Ez az alapvető különbség Frankenstein és Baxter között, hogy egyikük elutasítja a felelősséget, a másikuk próbál valamit kezdeni vele, bár véleményem szerint nem a legmegfelelőbben áll hozzá ő sem. De vajon elég az, hogy felelősséget vállal Belláért? Élhet-e így egyáltalán Bella teljes életet?

Az ő történetük megkérdőjelezi, hogy mégis ki számít akkor embernek. A társadalom hajlamos elutasítani mindent, ami nem felel meg a megszokott normáknak. A teremtmény külsőleg nem emberi, és ez elég ahhoz, hogy mindenki szörnyetegként tekintsen rá, függetlenül attól, hogy milyen belső tulajdonságai vannak. Hiába próbál kapcsolatot teremteni az emberekkel, mindig elutasítják. Nem az érzelmei vagy a gondolatai miatt rekesztik ki, hanem pusztán a külseje miatt. Még csak meg sem próbálják megérteni, hogy mi vagy ki ő, hisz, ha nem úgy néz ki, mint ők, akkor nem is érdekli őket.

Bellát más okból utasítják el. Ő nem néz ki másképp, de a viselkedése eltér a „normálistól". Nem illeszkedik a társadalom elvárásaihoz, és ezért a legtöbben nem tekintik teljes értékű embernek.

Egy különösen kegyetlen része ennek az, hogy a testét viszont értéknek látják, teljesen tárgyiasítják, ami szintén a mi társadalmunk jellemzője Frankenstein teremtményének kiközösítése mellett. A legvisszataszítóbb az, hogy még akkor is kihasználják, amikor tudják, hogy az elméje gyermeki. Nem is kellett nekik megtudni tulajdonképpen, mert a viselkedéséből egyértelműen látszik. Ez nem egyszerűen erkölcstelen, hanem kifejezetten undorító... Már csak belegondolni is. A társadalom gyakran nem látja a nőkben az egyént, hanem csak egy „lehetőséget”, egy testet, amit meg lehet szerezni. Ha valakit nem ismerünk el teljes értékű emberként, akkor persze könnyebb kihasználni. Éppen ez van Bellával is. Számomra mindenképpen ez az egyik legelgondolkodtatóbb aspektusa a történetnek.

Talán egyszerűen létezni nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Mégis mi az, ami meghatározza, hogy emberek vagyunk-e? Ha a teremtmény szeretetre vágyik, ha Bella önálló életet akar élni, akkor mennyiben különböznek egy „átlagos” embertől? Azt hiszem, semmiben, de akkor ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a robotok emberek, mivel képesek érzelmeket kimutatni (még ha nem is konkrétan olyan, szűk értelemben vett érzéseket, mint mi), de ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem?

A tudomány és a fejlődés kérdése szintén mindkét műben jelen van. Victor Frankenstein egyértelműen a modern tudomány szimbóluma, hisz ő egy ember, aki elhitte, hogy a tudásával mindent uralhat. Ez tipikus emberi hiba, azt hisszük, hogy ha meg tudunk tenni valamit, akkor meg is kell tennünk. Frankenstein teremtése azt is bemutatja, hogy ez milyen veszélyekkel jár. Nem elég, ha képesek vagyunk létrehozni egy életet, felelősen is kellene bánnunk vele. Ez nemcsak a mesterségesen létrehozott életre igaz, hanem a szülővé válásra is. Mostanában egyre gyakoribb, hogy valaki azt hiszi, készen áll a szülőségre, aztán amint tényleg szembesül a problémákkal, elszökik az egész elől. Ez nem helyes. Az tény, hogy a gyermekvállalás komoly dolog, és nem egy random döntés, amit egy random éjszakán meghozunk. Legalábbis így kellene lennie.

Ugyanez a gondolat jelenik meg a mai világban is, különösen a mesterséges intelligencia fejlődésével kapcsolatban. Az új technológiák, különösen az AI, egyre fejlettebbek, de egyáltalán nem csak szükség esetén, és pláne nem felelősségteljesen kezeljük ezt az egészet, beleértve magamat is. Sokszor azon kapom magam, hogy olyanokat kérdezek a ChatGPT-től, vagy csináltatok meg vele, amikre ugyanúgy máshol is megtalálnám a választ, amiket ugyanúgy magam is meg tudnék tenni, és ez úgy gondolom, elbutít. Oda fogunk jutni, hogy tényleg nem tudjuk majd kezelni a saját találmányainkat? Tényleg megéri ez? Nem követjük-e el így ugyanazt a hibát, mint Frankenstein? Az emberi természetünk része, hogy mindig többet akarunk tudni, de nem mindig állunk készen arra, hogy kezeljük ennek a következményeit. Szerintem a mesterséges intelligencia már egy ideje irányít minket, csak ezt nem mindenki veszi észre, vagy ismeri be. Attól tartok, hogy már nagyon is elértük azt a szintet, ahol ezek a dolgok nem a javunkat szolgálják.

Az állandó újítások nem könnyebbé, hanem bonyolultabbá teszik az életet. Egyre több technológia vesz körül minket, de közben az emberi kapcsolataink elhidegülnek, a környezetünk pusztul, a Föld lassan elhal és hiába beszélnek erről annyian, az még mindig nem elég, és addig nem lesz elég, amíg gyökeres változást nem érünk el. Nem kell isteni szerepbe helyeznünk magunkat. Nem kell minden titkot feltárnunk, nem kell mindenre képesnek lennünk. Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem kell, hogy tudjon. Néha épp az a bölcsesség, ha elfogadjuk, hogy hol vannak a határaink.

A két mű nagyon eltérő hangulatú. A Frankenstein nyomasztóbb, sötétebb, míg a Szegény párák játékosabb és abszurdabb, de mégis elgondolkodtató. Hozzám egyértelműen a Frankenstein története áll közelebb, nemcsak azért, mert klasszikus, de valahogy túl közeli és túl ijesztő a Szegény párák történetébe belegondolni, azt hiszem, a Frankensteinen jobban érezhető, hogy fikció (még ha tükrözi is a valóságot). Victor Frankenstein nem gonosz, vagy rossz ember, egyszerűen csak nem gondolta végig a tettei következményeit. Ez nagyon is emberi hiba. Gyakran hozunk meg döntéseket anélkül, hogy igazán végiggondolnánk, milyen hatással lesznek másokra.

A teremtmény sorsa viszont szintén tragikus, mert ő nem maga választotta ezt az életet, senkit se kért, hogy teremtse meg. Egy olyan létbe kényszerült, amelyben mindenki elutasítja, és soha nem lehet igazán boldog. Bella legalább kap egy lehetőséget arra, hogy felfedezze a világot és önálló döntéseket hozzon, még ha nem is a hagyományos módon. Az ő sorsa inkább az újrakezdésről szól, és az önismeretről, mintsem a teljes magányról. Mégis, azért mindkét történetben van valami mély és szomorú.

Mind a Frankenstein, mind a Szegény párák rámutat arra, hogy a tudomány felelősséggel jár, és hogy az emberi lét nem a külsőn vagy a származáson múlik. Ha nem tudjuk elfogadni a másságot, vajon nem vagyunk-e mi is ugyanolyan szörnyetegek?