Odakint most szörnyek járnak

KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. ÉRTEKEZŐ PRÓZA, 3. HELY

Mindannyiunk számára vannak könnyen befogadható és kevésbé megemészthető témák. Legyen ez az ember lelkének gyenge pontja vagy általánosságban vett tabu. Viszont mire szolgálna a művészet, ha nem ezeknek feldolgozására, a határok feszegetésére? A Kosztolányi Dezső Színház az évek során bizonyította, hogy ők bizony nem rettennek meg a nehezebb témaköröktől, sőt ezt rendhagyó, olykor radikális módon teszik, kendőzetlenül szólalnak meg bármiről is legyen szó. Nincs olyan, amiről a színpadon ne szabadna beszélni, legyen az a művészet, a politika, az identitás vagy morális kérdések. Sőt, az olyan darabok hagyják a legmélyebb nyomot az emberben, melyek átlépnek egy bizonyos határt, nem félnek kényelmetlen pontokra tapintani. Sokak hitvallása az, hogy nem probléma, ha egy darab negatív érzéseket vált ki, hiszen amennyiben az embert gondolkodásra készteti, akkor már elérte célját. Célja pedig ezerféle lehet egy színházi előadásnak: történetmesélés, traumafeldolgozás, társadalomkritika, polgárpukkasztás vagy épp szórakoztatás. A KDSZ darabjaiban általában ezek képesek mind egyszerre megjelenni.

A KDSZ 2024/25-ös évadában két darab között érdekes párhuzamot lehet vonni. Habár elsőre az Angyalok a lombok között és az Ede tragédiája teljesen különböző felépítésű, hangvételű, atmoszférájú darab. Témáik között viszont találhatunk kapcsolódási pontot. Mindkettő feldolgozza, sőt, középpontba állítja a szexuális erőszakot és az emberek kiszolgáltatottságát. Milyen perspektívából közelíti meg ezeket a jelenségeket a két darab? Mi az, ami mégis annyira mássá teszi ezt a két művet? Ugyanazon romlott társadalom tükörképe mindkét előadás, ám mégis eltérő érzéséket váltanak ki. Legalapvetőbb különbség, hogy míg az Angyalok a lombok között egy valós történetet dolgoz fel, addig az Ede tragédiája egy improvizációkra épülő, a társulatban megszületett gondolatok alapján létrejött mű. Számomra kifejezetten érdekes, hogy mennyire más módokon nyilvánulnak meg, mennyire más a feldolgozásmód, ha általánosabb társadalomkritikát kell fogalmazni, mint amikor valós események súlyát érzékelik.

Az Angyalok a lombok között egy emlékállítás színdarab formában. Tojáshéjakon sétálva, tapintatosan vezeti be a nézőt szereplőinek tragédiájába. Együttérző és megrázó. A figyelmet az áldozatokra fekteti, akiket hitüknél fogva használtak ki. Központjában az áll, hogyan tudunk segítséget nyújtani annak, aki nem vágyik rá, és hogy szabad-e egy másik emberért felelősséget vállalni. A darab a konkrét erőszakot nem mutatja, az erdei viskó, ahol az egész történik, csak a szereplők elmondása nyomán jelenik meg. Monológokon, hangfelvételeken keresztül viszi végig a cselekményt, így adva az egésznek misztikus, hátborzongató hangulatot. Az előadás felépítése egy krimiéhez hasonlítható, szereplői az igazságszolgáltatásért küzdenek, szembesülniük kell azzal, hogy sokszor tehetetlenek, és hogy közvetlen közelükben élnek vissza emberek a hatalmukkal.

Az Ede tragédiája, úgy is fogalmazhatunk, hogy hangvételében ennek a szöges ellentéte. Az előadás eseményei fiktívek, viszont saját környezetünkbe vannak ültetve: a történet Szabadkán játszódik, főszereplői a palicsi állatkertbe látogatnak, és a diáklány karakter a Svetozar Gimnázium tanulója. E gesztus nyomán a néző feszenghet, hiszen közelebbinek érződik, velünk, nálunk történik, ezek mi vagyunk. Akarva akaratlanul a saját bőrén érzi a néző a cselekményt, akár velünk is történhetnének a látottak. Maga a darab azt a kérdéskört próbálja körbejárni, hogy saját boldogtalanságból, elégedetlenségből fakadóan, milyen szörnyűségeket követhet el az ember. Visszatérő motívum a mű folyamán az áldozathibáztatás, a „Minek ment oda?” mentalitás. Próbálja az érme két oldalát bemutatni, amivel önmagában nincs probléma, hiszen ezzel hatást, reakciót vált ki a nézőkből. Főszereplőjével azonban nem tud a befogadó együttérezni, megveti, szánalommal nézi cselekedeteit.

Fontos kiemelni, hogy a két mű ezen eltérések ellenére magjában azonos üzenetet hordoz: a hatalommal való visszaélést és annak következményeit vizsgálja. Az előbbi darabnál ez a visszaélés maga a vigasz, a világban célodat elérni segítő közösség reménye, az emberekben való hit által történik. Ebben az esetben ez egy szekta, ahol kábítószerek hatása alatt használnak ki fiatal lányokat, önértékelésük leépítésével, a kiteljesülés reményével csalogatják be őket. Elültetik bennük a meggyőződést, hogy e közösség és annak vezetője nélkül nem érnek semmit, így nem is akarnak szabadulni, majd mikor tudatosul bennük helyzetük, szégyellnek segítséget kérni. Az Ede tragédiájában egy történelemtanárt követünk, aki magánórát ad egy diáklánynak. Ezzel a hatalmi viszonnyal él vissza, mikor egy barátjával italozni hívják a lányt. Marasztalják, ő pedig marad. Hogy illedelmességből-e vagy tényleg élvezi társaságukat? Nem tudjuk meg, ugyanis a lány szemszögét nem közvetítik. Nem rajta van a hangsúly, ő a darabban, mint ahogy a cselekményben is csak egy eszközként jelenik meg, melyet ezek az idősebb férfiak kihasználnak. Visszaélnek naivitásával és bizalmával. Majd a következményekkel a lánynak kell megküzdeni, hiszen neki kell felnevelnie ezen traumatikus éjszaka eredményét. Mindkét történet a kiszolgáltatottság tragédiája: fiatal lányok keresnek reményt és válaszokat ezt kihasználó férfiaknál.

A két rendezői koncepció eltérése között szerintem szerepet játszik, hogy az előbbit nő, az utóbbit pedig férfi rendezte. Itt most nem a nemi sztereotípiák miatt szükséges ezt megemlíteni, hanem mert mindkét történet áldozatai női szereplők. Így egy női rendező nagyobb kötődéssel, együttérzéssel tud ezen karakterek felé fordulni. Nem tartom véletlennek, hogy az Angyalok a lombok között esetében az elkövető alakja meg sem jelenik, nem kap szöveget, nem kap arcot. Ezáltal sokkal könnyebb démonizált szerepben ábrázolni, hisz az ismeretlentől, a háttérben megbúvó alaktalan ellenségtől még jobban félhetünk, sőt lehet ez az üres helyként behelyettesíthető általános emberi rossz. Az Ede tragédiájában nem látunk különösebb együttérzést a karakterek részéről az erőszak elszenvedőjével szemben. A darab célja, hogy a néző megbotránkozzon karakterei és világa romlottságán, hisz ebben élünk mi is. Kihasználja, hogy az ember alaptermészete szerint vágyik az igazságszolgáltatásra, és pont emiatt megvonja azt a befogadótól. A fiatal lány megszüli az erőszaktevő gyermekét, arcára festi a mosolyt és egy másik férfival „boldogan élnek, még meg nem halnak”. Csábi Anna rendezése a lélektani folyamatokkal foglalkozik főképp. A hittel, a bizalommal, az ezekkel való visszaéléssel, azoknak elvesztésével, majd visszaszerzésével. Főszereplői jóindulatúak, viszont sebezhetőek, maguk is keresik helyüket. Fábián Péter viszont inkább a társadalmi szerepekre helyezi a hangsúlyt. A családalapításra képtelen, munkájában nem igazán sikeres férfi karaktere egy társadalmilag nem tiszteletre méltó személy. Így titulusához méltóan kezd el viselkedni, bizonyítja, hogy milyen romlott tud lenni a társadalom által kirekesztett ember. Címével a mű reflektál az Ember tragédiájára, melyben Ádám minden alkalommal kiábrándul egy kor eszményéből, így ábrándul ki Ede karaktere is saját életéből, jelentéktelenségéből. A darab nem egy könnyen fogyasztható mű, és nem is szeretne az lenni, erősen beleáll a sokszor tabunak tekintett témába. Vegyes érzelmeket generál, viszont meg kell adni, hogy sokkal több vitatémát és gondolkodni valót biztosít, mint a másik előadás. Az Angyalok a lombok között számomra egy jobb, könnyedebb színházi élmény volt, amely viszont történetével kevésbé volt megosztó, kevesebbet mondott: úgy tűnt tova tüneményként, akár egy angyal a lombok között.

Az erőszakról nem sok ember tud őszintén beszélni, legtöbben ilyenkor nem találjuk a szavakat, így a művészetnek, ezen belül a színháznak is nagyon fontos szerepe van az ilyen tabusított témák feldolgozásában. Ez egy szerepvállalás valahol. Ahogyan megjelenítjük a háborút, a szegénységet és a halált is. Világunk minden romlott zugából, tragédiájából lehet művészetet csinálni, hangot adni olyan történeteknek, melyeket a mindennapokban sokszor inkább nem akarunk meghallani. Ezen színdarabok feladata kimondani, ami kimondhatatlan.