Amikor a szexizmus belénk költözik
Az egyik legfelkavaróbb felismerés, amikor rájövünk, hogy mi magunk is a probléma részei vagyunk.
A szexizmus nem csak kívülről jön. Nem csak a reklámokból, a filmekből meg a fiúk beszólásaiból. Rengeteg nő gondolja, hogy az esélyegyenlőség már megvalósult, hogy nincs szó üvegplafonról, alulreprezentáltságról, és a családon belüli erőszak csak elszigetelten jelenik meg. Hogy nem a rendszerrel van baj, hanem a nőkkel, akik hisztisek, unalmasak, felszínesek, és mindig csak többet akarnak.
Volt, hogy én is hasonlóan gondolkoztam, amin csak a fájdalmas szembesülés és felismerés tudott segíteni. Nagyon sok lány úgy nő fel, hogy maga is elhiszi, amit mondanak neki: hogy a lányok nem értik a matekot, hogy érzelmesnek lenni valami szégyellni való dolog, hogy a lábad szőrtelenítése igényesség kérdése. Nem azért, mert buták, nem is azért, mert gyöngék ahhoz, hogy ellenálljanak, egyszerűen csak így tanították nekik, szinte észrevétlenül, egészen kiskoruktól kezdve a meséken, példákon, megszólalásokon keresztül.
Amikor már annyira belénk ivódott, hogy egy nő értéke a külsejében, a kedvességében és az alkalmazkodásában rejlik, hogy már teljes meggyőződéssel hisszük, hogy ez valóban így van, mégpedig a természetünkből fakadóan és megmásíthatatlanul, akkor beszélünk internalizált, azaz belsővé tett szexizmusról.
És akkor elkezdünk ítélkezni. Aki túl kihívóan öltözködik, az hogy néz már ki. Aki trénerkát húz, az igénytelen. Aki egyedül megy haza este, az ne csodálkozzon, ha valaki megtámadja. Aki nem akar gyereket, az karrierista és férfias, aki gyereket nevel és háztartást vezet, az ingyenélő, és csak kihasználja a férjét. Aki szeret szexelni, az ribanc, aki nagykorúságára még szűz, az szerencsétlen vagy prűd. Mintha lennének nők, akik rosszak abban, hogy ők nők, meg mások, akik jók benne. Mintha lenne néhány meghatározott módja annak, hogyan kell nőnek lenni, és aki ettől eltér, az megérdemelné a társadalmi megvetést.
Valójában ezek a címkék mind ugyanabból a forrásból erednek: mindig mérnünk kell magunkat valamihez vagy valakihez, legtöbbször férfiak által kialakított szabályok alapján.
Nem lehet megkerülni a „pick me girl” jelenséget. A pick me girl az, aki büszkén hirdeti, hogy ő bizony nem olyan, mint a többi lány. Mert ő nem sminkel, nem drámázik, vele lehet hülyülni – tehát vele érdemes barátkozni, összejönni, vele nem lesz baj. Csak hát azzal, hogy ilyenformán elhatárolódik a többi lánytól, a pick me girl továbbra is a szexista társadalmat erősíti, hiszen a nőiesnek tartott értékeket igyekszik elértékteleníteni, miközben a férfiak figyelméért verseng.
A pick me girl tehát rossz úton jár, hiszen (bár mindenki egyedi és megismételhetetlen) ő sem jobb a többi lánynál. Nem gonoszságból teszi, amit tesz, hanem mert ez a túlélési stratégiája, így látja biztosítottnak a saját helyét a társadalmi hierarchiában.
Az internalizált szexizmus egy másik arca, amikor egy nő teljes meggyőződésből hirdeti, hogy a nemek közti egyenjogúság már megvalósult, nincs miért küzdeni. Lehet, hogy ő maga személyesen éppen nem tapasztalt hátrányt, de ettől még nem tűnik el a bérszakadék, sem a láthatatlan gondoskodási munka, sem a szexuális erőszak normalizálása. Azt hinni, hogy minden rendben, kényelmes nézőpont, de sajnos láthatatlanná teszi mindazt, ami mégsincs rendben.
Ismét hangsúlyozom, hogy ez az egész nem egyéni hiba. Ez a társadalom egyik legmélyebben beágyazódott hitrendszere, amit mindenkibe beleneveltek és nevelnek a mai napig. Csak akkor tudunk ebből kilépni, ha észrevesszük, hogy a belső hangunk nem mindig a sajátunk. Amikor bűntudatunk van, mert nem vagyunk „elég jó anyák”, vagy szégyelljük a dühünket, esetleg magunknak is alig merjük beismerni, hogy valójában arra vágyunk, hogy egy jó munkával kőgazdagra keressük magunkat, akkor valójában a tanult szabályok szólnak belőlünk. A szabályok, amelyeket belsővé tettünk, és amelyek azt írják elő, hogy lányként, majd később nőként mindig kedvesnek, csinosnak, szerénynek kell lennünk, nem szabad sokat akarnunk, meg kell felelnünk. És amikor mindezt felismerjük, az már a szabadság kezdete.
Ha nem várjuk el sem magunktól, sem más lányoktól és nőktől, hogy a nemi sztereotípiáknak megfelelően viselkedjenek, gondolkodjanak és érezzenek, azzal olyan erőt szabadíthatunk fel magunkban és másokban is, ami soha nem látott helyekre repíthet el.
