Egymaroknyi kutyával a világ ellen
(A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el.)
„AZ ÍZEK NEMCSAK AZ ÉTELT HATÁROZZÁK MEG, HANEM AZ EMLÉKEKET IS, AMELYEKET ÉLETRE KELTENEK.” – Joanne Harris
Mindent ki akartam próbálni. Annak idején megnyaltam a Colosseum épületét, majd pont itt mulasztom el megízlelni a dolgokat?
Egy olyan családban nőttem fel, ahol kiskoromban rám parancsoltak, hogy addig ülök az asztalnál, amíg meg nem eszem azt, ami a tányéromon van. (Anya ezekre erre nyilván nem emlékszik.) Aztán múltak az évek, és eljutottunk arra a szintre, hogy vagy megeszem, amit elém raktak, vagy találjam fel magam. De felnőttem és saját fizetéssel rendelkezem, szóval nekem már többet ne mondják meg, hogy mit egyek vagy mit ne. Majd meglepődöm, amikor megjönnek a vérvizsgálat eredményei. Szóval, amikor feltették a nagy kérdést, hogy mit szeretnék enni Kanadában, már soroltam is az általam kedvelt ételeket. Ćevap, pljeskavica, burek, uvijača, savijača, mantija, csirke, sajt, tejföl stb. A jó édes anyám persze mondta, hogy Kanadában próbáljam ki a helyi hagyományos ételeket, és ismerkedjek meg az ottani ízekkel. Hát, az a lista sem sikeredett túl hosszúra. Poutine és juharszirup. Mármint nem együtt. Viszont szívesen beszélnék az ételkínálatról, hiszen az egyik kisváros főutcáján áthaladva megfigyeltem a kajáldák kínálatát. Isten áldja a piros szemafort, meg azt is, hogy minden húsz méterre tesznek egyet. Szóval íme a helyi kínálat:
Pizza. Ez az étel a világ minden táján ismert, így nem szükséges bemutatni. Hogy hogyan készül és mi van rajta, az változó, és emberfüggő is, viszont ezt az olasz specialitást semmiképp nem nevezhetném kanadainak.
Shawarma. Senkit ne tévesszen meg ezeknek a betűknek a kombinációja, ez nem egy angol kifejezés. A shawarma egy közel-keleti étel, talán a gyroshoz tudnám hasonlítani, viszont még sosem ettem. Ez sem egy őshonos kanadai fogás annak ellenére, hogy kapható kis- és nagyvárosokban.
Gyros és kebab. Gyros, nem gyors, olvassuk el még egyszer. Nem siet az sehova. Ezeket sem kell bemutatni. Ismert mind az összetételük, mind pedig a származási helyük, ami pedig nem Kanada, sőt még csak nem is ugyanaz a kontinens.
Kínai konyha. Ennek rejtelmeibe bele sem szeretnék menni, hiszen ott van a nudli, a rizs, a Peking kacsa, dim sum, hot pot, meg a többi izé, amik az én konyhámban sosem készülnek, viszont már a neve is mondja, hogy kínai kajáról van szó, így nem kell külön kiemelni, hogy nem kanadai specialitások.
Sushi. Japán eredetű étel, aminek fő összetevője a rizs és a tenger gyakran nyers gyümölcsei. Habár igazán népszerűnek számít a bolygó több pontján is, nem mondhatnám, hogy sok köze lenne Kanadához.
Curry. Habár szinte mindenütt kapható, eredetileg az indiai konyha egyik legismertebb étele. Színe és illata összetéveszthetetlen. Elcseverészhetünk a valahai angol gyarmatokról, viszont rövidre fogva megjegyeznék annyit, hogy nem kanadai étel.
Taco. Nem kevesek által ismert kaja, habár a környékünkön még nem vált annyira populárissá. Az internet által uralt világban már hallhattunk róla. Viszont eredetét tekintve mexikói, nem kanadai.
A listáról nem maradhatnak le a Burger King, a KFC és a McDonald’s által készített gyorskaják sem. Ezek világhírű üzletláncok, melyeknek talán csak Timbuktuban nincsen éttermük, viszont az Egyesült Államokban alapították őket. Szóval megint csak nem kanadai. De kapható náluk poutine.
És akkor repeat. Szóval melyik hagyományos ételeket kellenne kipróbálnom? Nem ehetek mindennap juharszirupos palacsintát meg sajtos krumplit szafttal (poutine). Vagy talán a fent említettekre kellene úgy tekintetni, mint kanadai ételek, ha már minden sarkon azt kínálják? (Természetesen csak a marihuana után.) De ez még nem minden a kaját illetően, így én sem épp ott fogytam le. (Egyáltalán nem fogytam le.)
„AZ ÉTKEZÉS EGY ÉLMÉNY, NEM CSUPÁN EGY SZÜKSÉGLET.” – Anthony Bourdain
Nagy adagok, ismeretlen ízek. Tudtam, hogy ez vár rám, csak azt nem, milyen mértékben.
Nemcsak a kocsik, az utak, a házak, az otthoni berendezés a nagyobb, mint nálunk (Erre külön nem igazán térnék ki, de konkrétan be tudtam volna mászni a mosógépbe, és kényelmesen el is fértem volna. A ruhák kiszedésekor fennállt a veszélye annak, hogy beesek.), hanem az ételadagok is. Ott nem marad az ember éhes egy gyorskajáldában elfogyasztott hamburger után. Inkább azt mondanám, hogy meg sem tudja enni. Habár az ételek nagy részével természetesen már találkoztam, sőt részét képezik az én étrendemnek is, meg akartam kóstolni az ottani „ismert” ízeket. Miben más ott a dinnye vagy éppen a chips? Anno Olaszországban azt mondták nekem, hogy az étel olyan, mint a szex. Ez lehetőséget adott arra, hogy egy új perspektívából tekintsek a dolgokra, mármint az ételre és az ízekre.
Az étkezés biológiai szükséglete az emberi lénynek. És ha már muszájból csináljuk, akkor miért ne élvezhetnénk egy kicsit? Nem bántam, hogy olyan sajtokat kóstoltam meg, amikről még csak nem is hallottam, és végre megkóstoltam azokat a finomságokat is, amiket eddig csak képen láttam az interneten. Mindezt persze le is kellett öblíteni valamivel. Elmúltam már tizennyolc, gondolom nem titok, hogy fogyasztok alkoholt. Na meg hát, azt is csak kutatás céljából ittam. De a cél szentesíti az eszközt.
Ami meg a cukrot illeti... Nem sok a cukor, ami ott van az inkább cukorsokk. Ez volt egyike az első gondolataimnak, rögtön a kocsik után. Nem csoda, hogy annyi ember küzd felesleggel. Egyszerűen elkerülhetetlen. Tagadhatatlan, hogy mindig is édesszájú voltam, de ott aztán nekem is betelt a pohár. Ami sok a sokk. Kalács alatt én olyat értek, hogy almás pite, bajadéra, mézeskalács, brownie, muffin, stb. De akkor bemutatnám a fudge nevezetű édességet. Azt hiszem, hogy nincs is magyar megfelelője, viszont lássuk, miből áll ez az édességnek álcázott zacskóba csomagolt candidatáplálék és diabétesz. Mindössze három összetevője van: cukor, vaj és tej, illetve tejszín. Én a fudge-ot hozzávalóknak hívom, amihez még adok tojást meg lisztet, és lesz belőle mondjuk muffin. Ha az a három alapanyag nem lenne elég, akkor persze kérhetjük extrákkal, mint például csoki, karamella, dió, Nutella, Oreo, M&M’s, vanília... Mintha alapjáraton nem lenne elég édes.
Viszont, akad persze egészséges oldala is a történetnek. Van gyümölcs is. Viszont a méretek itt sem hagyják cserben az embert. A málna például dupla akkora, mint itthon. Szóval, ami a szuveníreket illeti, nekem a jövőben senki ne hozzon hűtőmágnest. Csak sajtban utazok, de elfogadok alkoholt is. Ha azt mondjuk a határon, hogy ajándék, még bele sem kötnek. Csak el ne fogyjon, mire ideér.
„AZ IGAZI FELFEDEZÉS NEM AZ, HOGY ÚJ TÁJAKAT KERESÜNK, HANEM HOGY ÚJ SZEMLÉLETTEL NÉZZÜK A VILÁGOT.” – Marcel Proust
A meglátogatom és lövök egy képet a város látványosságaival féle városnézés és turistáskodás már kiment a divatból. Már csak azért is, mert elmúlt több mint tíz év, mióta nyakamba vettem a világot, és én is megváltoztam. Ismételten, egy új perspektívát adtam a dolognak. Már nem akartam végigloholni a városon kis kínai meg japán turista csoportokhoz hasonlóan. Úgy fedeztem fel Torontót, mintha épp odaköltöztem volna, csak közben megengedhettem magamnak azt is, hogy rácsodálkozzak a város szépségeire, megnézzem az embereket, benézzek a sikátorokba és megtöltsem a tüdőm az ottani levegővel. És csak azután lőttem egy képet.
I think I'll take my whiskey neat... Ez a dal nélkül meg sem indulhattunk volna, viszont még háromszor leadták a rádióban mire megérkeztünk Torontóba. Ez volt a nyár nagy slágere, legalábbis ott. You're too sweet for me… Teli torokból tudnám énekelni, és szoktam is. Ezúton is bocsánatot kérek a szomszédoktól. De lesz még rá alkalom.
Sokan azt hiszik, hogy Torontó Kanada fővárosa, viszont ez egy tévedés, legalábbis ma (A ma, az 2025. 01. 13. Mire a cikk megjelenik, sok minden változhat). Volt főváros, nem is egyszer, viszont ez a titulus per pillanat Ottawát illeti meg. Egy kicsit messze van egymástól a kettő, de nem panaszkodhatok, hogy nekem „csak” ez jutott. Még így is akadt felfedeznivaló. Számtalanszor megjárnám még a várost, azt viszont mondhatom, hogy most először jöttem haza útról úgy az elmúlt tíz évben, hogy kijelentettem, hogy oda biztos nem költöznék.
Párizs, Barcelona és Milánó is nagy, de Torontó méreteiben messze lekörözi az összes helyet, ahol eddig jártam. Egy ilyen városban aztán akad bőven látnivaló. Először is festenék egy képzeletbeli képet. Hatalmas üveg épületek, modern felhőkarcolók, rengeteg zöldövezet. És a szivárványokról se feledkezzünk meg, amiket nem lehet nem észrevenni.
Az égbe emelkedő, a napot tükörként visszaverő „kis vityillók” tetejének a megpillantásához valóban szükség volt arra, hogy az ember teljesen hátrahajtsa a fejét, még távolról is. (Huszonöt éves kor felett csak óvatosan ezzel a mutatvánnyal.) Viszont, eme tömbök között valóságos kincsekre bukkanhat az ember. Vagy egy gótikus templom, vagy éppen egy kisebb park bújik meg a modern otthonok között. Bennem felmerült pár kérdés is. Otthon miért nincs ilyen? Mi miért csak irtjuk a növényzetet? Ártottak a fák? Az ellenzéket támogatják és akkor menniük kell? Lassan már a parkokban sem maradnak fák, és attól sem vagyunk messze, hogy kijelentsem, hogy a szobámban több a növényzet, mint például a limáni parkban.
És hogy a „szivárvány” kifejezés mit is takar? Hát egyrészt szivárványt, másrészt meg nagyon nem. Valaha azért küzdött a társadalom, hogy a melegek egyenlő bánásmódban részesülhessenek. Most meg az ember pofájába nyomják és a csapon is az folyik, hogy legyél homoszexuális. Értem én, hogy túlnépesedés van, de a négyéves kislánynak a parkban sétálva, a boltba menet, hogy kiválasszon magának egy új játékot, vagy éppen a vasárnapi misére menet is azzal kell tömni a fejét, hogy legyél más?! Mert igen, a gyalogátkelő, a padok, a templomokat díszítő zászlók, a kocsik, azok rendszáma, a lépcsők, a hidak, a bevásárlóközpontok, az utcai lámpák mind erre biztatnak. Nem az elfogadásra, hanem arra, hogy másnak KELL lenni.
Nyelvtanuláskor, szinte bármelyik nyelv esetében, az ember fejébe verik, hogy a „hogy vagy?” kérdésre mindig az a válasz, hogy „jól”, mert senkit nem érdekel, hogy valójában hogy vagy. Az viszont már felkelti az emberek figyelmét, hogy ki, kinek, hova, mit tesz be? Nem tudnám franciául elmondani, hogy nem vagyok a topon, de arról úgy tűnik majd meg kell kérdezni a beszélgetőpartnerünket, hogy ki szeret lenni a topon? A családon belüli erőszak az tabu, miközben a nagyvilágban szabadon repkednek a (mű)f*szok.
(A sorozat következő részét ITT olvashatjátok el.)
