Egymaroknyi kutyával a világ ellen
(A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el.)
„A VILÁG TELE VAN SZÉPSÉGGEL, CSAK NYITOTT SZEMMEL KELL JÁRNI, HOGY MEGLÁSD.” – PAULO COELHO
Mindent láttam Kanadában, amit csak egy halandó megnézhet – legálisan. Nekem már nem az a lényeg, hogy ne üres kézzel menjek haza, hanem hogy ne üres fejjel. Mert mi értelme lett volna annak? Aki kongó fejjel akar fel-alá járkálni, az a Lidlbe menjen, ne egy másik kontinensre.
Nekem már akkor leesett az állam, amikor megláttam, hogy nemcsak a McDonald’s-nak van drive through-ja, hanem a bankoknak is. Pénzt akarsz felvenni, de nincs hol parkolni? Semmi gond, csak itt nem rendelést kell leadni az ablakon át, hanem a kocsiból kinyúlva az ember hozzá tud férni a pénzéhez. Wow!
Azért persze nem minden arany, ami fénylik, így azt is hozzátenném, hogy ott is időtlen időkig tart az útfelújítás, és akadnak ám kátyúk is, kisebb kráterek. Gondolom a korrupciónak is van útlevele, aztán nem áll meg Szerbia határainál. Az viszont lenyűgöző, hogy nem a legnagyobb jövés-menés közepette állnak neki a munkálatok elvégzésének, hanem az éjszaka közepén. Amikor üresek az utak, nekilátnak a felújításnak, és reggelre már nincs is (teljes) útlezárás. Wow!
Na meg olyan is van, hogy nemcsak időben indulnak a tömegközlekedés járművei, hanem a megálló egy épületben van. Jön az utcán a villamos, aztán egyszer csak bekanyarodik az egyik épületbe, ami pont olyan, mint a többi. Az egyik épület földszintjén pékség van, vagy kávézó, a másikon meg átmegy a villamos. Wow!
Tessék példát venni! És hogy mitől esett még le az állam, maradt tátva a szám és állt el a lélegzetem? Vegyük sorra:
Nathan Phillips Square. Ez egy tér, ami Toronto korábbi polgármesteréről kapta a nevét. Elég jól végezhette a munkáját, ha már róla neveztek el egy ilyen élettel teli teret. Mondjuk Pesten is van egy Szent Orbán tér... Viszont, itt található a városháza, valamint a hatalmas Toronto felirat. Nem rossz dolog belecsöppenni a dolgok sűrűjébe, és szemügyre venni, hogy hogyan is rohannak a kanadaiak. Mondjuk sok volt a turista, de azért itt is akadt min legeltetnem a szememet. Ott ért az első sokk. Mármint nem szó szerint, hanem ott jöttem rá arra, hogy mekkora is a város. Kíséret nélkül szerintem még a Google Maps is eltévedt volna, rólam meg ne is beszéljünk. Egyike voltam a sok hangyának a bolyban. Szinte eltűntem a sok ember és a hatalmas épületek között. Persze, lehet azt mondani, hogy ez egy ugyanolyan nagyváros, mint a többi. Máshol is vannak épületek meg emberek. Igaz. Viszont ebben is meg kell látni a szépséget, csak fel kell tenni hozzá azt a szemüveget.
Graffiti Alley. Ez egy olyan utca, ami nappal lenyűgözi az embert, este viszont józan akaratából senki sem menne oda. Egy szűk sikátorról beszélünk, ami otthont ad a művészeteknek. A falakon szebbnél szebb graffitik láthatók, miközben az utcát átjártja a curry szag a túloldalra nyíló étterem konyhájából, a fű szaga, amit a sarkon álló csoportok kínálgatnak a többi kábítószerrel együtt. Valahol zene is hallatszik, és csak néha-néha fordul meg arra valaki. Mint például én, aki akart egy képet Pedróval, a TikTok által híressé vált mosómedvével, és aki minden valamire való kép előtt pózolt az új profilkép reményében. A színek kavalkádja és az a rengeteg alulértékelt műalkotás megérdemelte a rettegést, amit akkor éltem át, amikor egy kisebb illegális ügyeket lebonyolító csoport mellé álltam be fényképezkedni. Kokaint bármikor lehet árulni és venni, én viszont csak akkor voltam ott.
CN Tower. Ez olyan, mint az elnökünk képe itthon. Akárhol is jár az ember, mindenhonnan látszik. Habár nem tegnap volt, de egy pillanatban kiérdemelte magának a világ legmagasabb tornya titulust. 553,3 méter magas, de akinek hozzám hasonlóan tériszonya van, annak az a négyszázvalahány méter is elég, ahova felmentem. Természetesen beszálltam egy liftbe, de onnan meg kilőttek az égbe, s kilépve a talpam alatt volt nemcsak egész Toronto, de számos ontariói helység, na meg hát a vizek. 360 fokos volt a kilátás, alul, felül, minden irányba lehetett nézni. Volt, aki a földön kúszott, akadt pár turista, aki franciául imádkozott, nem voltak ritkák a sikolyok sem, viszont az egykori legmagasabb torontói épületeket is meg lehetett csodálni. Még szemüveggel is hunyorítanom kellett, hogy lássam őket onnan a magasból. Nem szemüvegcserére van szükségem, hanem a valaha hatalmasnak számító épületek ma már szinte elvesznek a többi „egyszerű” épület között, amiket valóban nevezhetünk felhőkarcolóknak. Tátott szájjal bámultam elém és alám. Ott volt minden, amit közelről is láttam, meg amit még meg akartam nézni. Élethű Google Maps.
A CN Towerben még egyszer
Ripley’s Aquarium of Canada. A folyékony állatkert. Ezt úgy kell elképzelni, mint a budapesti Tropicarium-Oceanariumot, csak éppen nagyobb. Hát igen, itt a méret sosem hagyja az embert cserben. Mivel rólam van szó, természetesen kellett egy olyan program is, amelyben vannak állatok. Habár igaz a mondás, hogy nagy az isten állatkertje, csak éppen túl kicsi rajta a kerítés, én mégis inkább azokra az állatokra voltam kíváncsi, amiket hivatalosan is állatoknak tart a tudomány. Szerettem volna szemügyre venni a halacskákat, a cápákat, meg amit az ember egy ilyen helyen lát. És most sem csalódtam. Építhetünk mi, amit csak akarunk, de a természetnél nincs szebb.
ROM, azaz Royal Ontario Museum. Elérkeztem abba a korba, vagy csak simán arra a szintre, amikor már nem csak azokra a látványosságokra vagyok kíváncsi, amik előtt már mindenki lőtt vagy hatmillió képet. Most már érdekelnek a múzeumok meg galériák is. Ezért látogattunk el Észak-Amerika egyik legnagyobb múzeumába. Ősi egyiptomi műtárgyaktól kezdve, a dinókon át, a denevérbarlangig, mindent lehet látni. Még az is találna valami érdekeset, akit amúgy nem vonzanak a múzeumok. De itt nem csak három terem van tele kavicsokkal meg valami fegyverszerűségekkel. Valóban akad minden a világ minden tájáról, legyen szó állatról, vagy éppen bútorról. Rom nincs, azt kiemelném, csak kiállítások, amiktől leesik az ember álla.
Casa Loma. Egy neogótikus stílusban épült kastély a hegyen. Ma múzeumként tartja nyitva kapuit az odalátogatók előtt, emellett pedig rendezvényeknek ad otthon. Eredetileg Henry Pellat, egy pénzes hapsi építette a mesebeli kastélyt szeretett feleségének. Több száz ember dolgozott rajta éveket át pénzt nem spórolva. Hét emelete van, megközelítőleg száz szobája, gyöngyörű kertjei és teraszai, istállók, titkos alagutak a „ház” alatt, de lifttel is rendelkezik, meg egy halom egyébbel, amivel eltért az akkoriban felhúzott házaktól. A szerelem nemcsak elvakítja az embert, de bizonyára az eszét is elveszi. A fürdőszobától, meg az onnan nyíló kilátástól lehet, hogy eláll az ember lélegzete, de sajnos ennek a tündérmesének is van ám vége, és hát az nem egy happy end. A szerelmes pár alig tíz évet töltött gyönyörű otthonában, ugyanis hamarosan pénzügyi gondjaik akadtak. Ki gondolta volna...? A háború és az azt követő infláció megtette a magáét. Kanada egykori leggazdagabb embere, aki megépítette Toronto egyik legkiemelkedőbb látványosságát, szegénységben halt meg. A kastélyból luxus hotel lett, ma pedig már egy múzeum, ahol az ember elképzelheti a saját tündérmeséjét, a kertekben sétálva pedig hercegnőnek érezheti magát. Ha a herceg nem is, de fehér ló, az talán akad az istállóban.
Banksy. Eme utcai művész neve sokak számára ismert. Aki viszont még nem hallott róla, annak hadd mutassam be ezt a roppant jó humorral rendelkező utcai művészt, aki graffitijeiről híres. Első teendőm az lenne, hogy eláruljam, hogy név szerint ki is ez az ember, viszont itt a bibi. Banksy személye a mái napig ismeretlen. Annyit lehet tudni róla, hogy az Egyesült Királyságból származik és sablonokat (Angol megfelelője a stencil art.) használ, amik egyedivé tették a stílusát. Művei az éjszaka leple alatt bukkannak fel az utcákon, olyan témákat érintve, mint például a politika, a lázadás, társadalomkritika, stb. De humora is van az embernek. Mondanék is egy példát: A leghíresebb műve a Girl with a Balloon, ami egy kislányt ábrázol, ahogy éppen felenged egy lufit. Ez a reményt szimbolizálja. De ezt figyeld! Miután a festmény új tulajdonosra talált egy aukción, az egymillió angol fontot érő mű megsemmisítette önmagát. A papírdaráló masina a kép része volt, de csak titokban, így akkor erről még nem tudtak. De aztán azt, a ledarált művet is eladták, méghozzá jóval drágábban. Azt hitted, mi? Bírom az ember humorát. Kiállításait, amik ma több országban is megtekinthetőek, pedig melegen ajánlom.
Az ilyen apróságokat seperc alatt megnézi az ember. Nekem kellett rá jó két hét, mert hát szájat tátani sem felejtettem el, az meg időigényes. Aki meg ennyit tátog, néha a szájába repül egy sült galamb. Vagy egy légy... Ebben a korban meg már az is megeshet, hogy kiakad az álla.
Mindenesetre én is, de a nagynénik is tettek róla, hogy semmi se maradjon le. Megnéztem mindent, ami csak szerepelt a listámon, de még azt is, ami nem, amiről még csak álmodni sem mertem, vagy éppen eszembe sem jutott. A turistáskodás egy új perspektívája nyílt meg előttem. Én pedig nem győztem nézni és befogadni azt a rengeteg szépséget vagy éppen furcsaságot, amit Kanada elém tárt.
Végezetül pedig leszögezném, hogy valami lehet ott a levegőben. A városnézés mellett kellett egy kis szabadidős program is, ez pedig nem volt más, mint az edzés. Hülye lettem volna kihagyni az alkalmat, amikor csak tömtem magamba a sajtokat, és ott volt az edzőterem az épület pincehelyiségében. Szóval életemben először betettem a lábam egy edzőterembe. Máris megérte átrepülni az Atlanti-óceánt. És ott volt ám az igazi látványosság! Korosodó emberek, akik simán lehettek volna a nagyszüleim, egymást váltva használták az edzőtermi gépeket. Túl is tettek rajtam a nagyszülők. A-a, egyáltalán nem ciki... Wow!
(A sorozat következő részét ITT olvashatjátok el.)
