Egymaroknyi kutyával a világ ellen

(A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el.)

„AKIK A FELHŐK FELETT REPÜLNEK, MÁS SZEMMEL LÁTJÁK A VILÁGOT.” – BILLY BISHOP

Mondhatni, a Royal Canadian Air Force Kanada egyik gyöngyszeme. A Kandai Királyi Légierő 2024-ben ünnepelte fennállásának századik évfordulóját. Ennek tiszteletére a bázis megnyitotta kapuit az egyszerű halandók előtt. Az év folyamán több eseményt is rendeztek, az egyik pedig pont akkorra esett, amikor esett – avagy, amikor én is ott voltam.

Engem már egyáltalán nem lep meg az, hogy időnként a fejemhez vágják, hogy kém, illetve besúgó vagyok. Valahogy mindig olyan helyeken bukkanok fel, ahova átlagember csak úgy nem jut be. Mondjuk ide is kellett jegyet venni, viszont csak percek kérdése volt, és már körbe is szimatolhattam az ország fegyverei meg repülői között. Persze, került némi csavar is a dologba. Nyár közepén, a több nap gyönyörű idő után egyszer csak megnyílt az ég. Ott álltam a repülők között, és már csak illemből tartottam az esernyőt. Tetőtől talpig vizesen lézengtem a légierő rendelkezésére álló felszerelések között, és csodálkozva hallgattam a magyarázatokat, hiszen olyan dolgokat hallottam, amik sosem jutnának az eszembe, erre még kiderül, hogy azokra is külön szabályok vonatkoznak. Ezen nem tudom, hogy miért vagyok meglepve. Mi jogászok mindenbe beleütjük az orrunkat.

Nem rossz dolog az, ha az ember lányának van egy unokasógora (Az unokatesóm férje), aki éppen a légierőnek dolgozik, aztán elmeséli, hogy hogyan löki ki az embereket a repülőből bevetésen, de még nyom is egy puskát a kezembe. Máris megérte bőrig ázni. Ha pont akkor nem lett volna siskám, akkor nagyon jó képek készültek volna rólam. Semmi spéci, csak ilyen John Wick fazon...

„EZ MÁR A BROADWAY ÉRZÉS, BABY.” (Lehetetlenség rábukkanni, hogy honnan is van az idézet. Pedig valaki csak mondta. Ha meg nem, akkor én.)

Mindenki járt már színházban, látott egy ilyen, vagy éppen egy olyan fajta előadást. Remélem. Voltam a Szerb Nemzeti Színházban, az Újvidékiben, a Madáchban, a Tháliában, és még sorolhatnám. De akkor tegyük össze ezt mind, és meg is tudnánk belőlük formálni a torontói Mirvish színházat. Ezt számokban is el tudom mondani. Több mint kétezer néző fogadására alkalmas. Csak képzeljük el... Ott állunk a színpadon és kétezer szempár szegeződik ránk, ámul meg pislog.

Amikor megkérdezték, hogy van-e valami különleges hely, ahova szeretnék ellátogatni, egy egész listányi eszembe jutott. Valójában kigugliztam, hogy mit érdemes megnézni. Az Eiffel-toronyról meg a Kolosszeumról már mindenki hallott, de Torontó látványosságait valahogy nem tolja a képünkbe a média. De hát erre szolgál az okostelefon. A mai technológiának köszönhetően, a hátsó zsebünkben hordjuk a világ szinte összes tudását, és minden kérdésre a választ. Kivéve arra a kérdésre, hogy mikor áll helyre az élet Szerbiában. Szóval nekem is lett pár ötletem, hogy hova szeretnék ellátogatni, és felkerült a listára galéria meg múzeum is. Felnőtt dolgok.

A tipikus turistaközpotnok mellett nem hittem el, hogy majd egy olyan helyet is meglátogatok, amitől majd leesik az állam. Elmenni Kanadában színházba? Álmodozni sem mertem róla. Így inkább csak megéltem. Daj šta daš.

Ez egy afféle meglepetés lett volna, csak hát nekem is tudni kellett, hogy mit pakoljak, mert farmerben meg egy lógós majicában mégsem állíthat oda be az ember. Főleg úgy, hogy most már tudom, hogy több mint kétezer ember venné szemügyre a kevésbé sem frappáns európai szettemet.

Tina. Ezt a musicalt néztem meg. Az elődás Tina Turner életéről szólt, s a művésznő dalaival volt megtoldva. Azt kell mondanom, hogy ez egy kicsit más volt, mint például az Újvidéki Színház. Itt nem az ismerőseimet láttam meztelenre vetkőzni tőlem alig egy karnyújtásnyira, hanem egy szívszorongató történetet néztem végig a helyemről, ahova odairányított egy fiatal srác, akinek kimondottan ez a munkája. Engem már az lenyűgözött, hogy a sok felhőkarcoló között megbúvó épületek egyike éppen egy színház, melynek hatalmas méreteit az ember el sem tudja képzelni, amikor kint állt az utcán és rápillant az épület homlokzatára. Egy igazi rejtett kincs a belvárosban.

Utána pedig vizsgára tettem az angoltudásom. Tina Turner egy igazi zenei ikon, és merem hinni, hogy mindenki számára ismert. Afroamerikai származását figyelembe véve várható volt, hogy nem fehér emberekkel lesz tele a színpad, viszont a dialektusról meg megfeledkeztem. Aztán csak miattam nem akarták feliratozni a darabot. De a német részét, azt azért értettem.

Majd három órán keresztül meredtem a színpadra, szégyelve magam, hogy a dalokon kívül semmit sem tudok Tináról. A sokk, hogy egyáltalán ott lehetek, újabb sokkáradattal keveredett, hiszen betekintést nyertem egy olyan nő életébe, aki megjárta a pokolok poklát, én meg csak annyit tudok, hogy Simply the Best meg Proud Mary... Körülírhatom a kosztümöket meg a díszletet, viszont nem fogom tudni felsorolni azon érzelmek színskáláját, amit nemcsak én, hanem valamennyi néző átélt a függöny felemelkedésétől egészen annak a leengedéséig. Könnyek, állva tapsolás és éneklés a tömeggel. Na meg a többi. De ahhoz meg kéne nézni a darabot. Mindenki időben foglalja le a jegyét!

„A TERMÉSZET NEM SIET, MÉGIS MINDEN CÉLJÁT ELÉRI.” – LAO-CE

Kanada semmiképp sem nevezhető aprócska országnak. Már csak a méretéből kiiundulva könnyű leszögezni, hogy sokszínű természeti adottságokkal rendelkezik. A természeti érdekességek listája igen hosszú, így csak annyit emelnék ki, hogy a városfelé menet megéri letérni a főútról is. Persze, nem kell belesétálni az oroszlán barlangjába, amiből szerintem nem is sokat találna ott az ember, legfeljebb macikat, viszont a tavak, és az azokat körülölelő zöld övezet számtalan állatnak és növénynek ad otthont. Az épületek és a város szépsége magáért beszél, de azt még csak össze sem lehet hasonlítani azzal, amit a naplementében láttam egy Homo sapiensek által ritkán látogatott területen.

Hatalmas fák és zöldellő növények között követtem a kacskaringós utat. Ide-oda kapkodtam a tekintetem. Ha felnéztem, tudtam, hogy megpillantom a gyönyörű színekben pompázó égboltot, és olyan madarakat, amilyeneket anno még a biológiakönyvben sem láttam. Viszont gyakran bóklásztam leszegett fejjel, hiszen a lábam között pöttöm kis békák ugráltak. Kisujjkörömnyi békákra gondolok, de akadtak ott nyulak is, amelyek csámcsogva figyelték, ahogy elhaladok mellettük. Megütötte fülem a fák susogása, valamint a távolban csiripelő madarak éneke. Nem ártott nyitott szemmel járni, hiszen a szende őzgidák mellett az aligátorteknősök is őshonosnak számítanak itt. Aki pedig azt hiszi, hogy a teknősök lassú és unalmas állatok, azoknak ajánlom figyelmébe ezt a fajt. Sőt, nem árt őket megsimogatni sem. (Kötelességemnek érzem a szarkazmust nem értő olvasók tudtára adni, hogy egy veszélyes ragadozóról van szó, ami mindenevő lévén gond nélkül esik neki az embereknek is egy ugrással és fürge mozdulataival. Szóval ne nagyon simogassuk vagy közelítsük meg. De ki vagyok én, hogy megmondjam másoknak, hogy mit csináljanak?)

Volt egy olyan pillanat ez életemben, amikor legszívesebben minden ilyen állatot hazavittem volna. Viszont tisztában vagyok vele, hogy abban a pillanatban én sétáltam be az ő otthonukba. És ugye senki sem szereti, ha a vendégek pofátlanok és még dirigálnak is. Szóval én is csak ámultam, etettem a kacsákat, és megpróbáltam lőni egy pár fotót, ami csak a töredékét örökítette meg annak a gyönyörűségnek, melyre a természet sűrűjében bukkantam rá. Mert jól csak a szívével lát az ember, nemde?

(A sorozat következő részét ITT olvashatjátok el.)