Egymaroknyi kutyával a világ ellen

(A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el.)

„A JÖVŐ AZOKÉ, AKIK HISZNEK ÁLMAIK SZÉPSÉGÉBEN. AKÁRCSAK EGY VÍZESÉS, AMELY FOLYAMATOSAN HALAD ELŐRE AZ AKADÁLYOK ELLENÉRE.” – Eleanor Roosevelt

Végighajtottunk egy halom egyforma autóúton, miközben én a feliratokat és a tájat lestem. Még egy irányjelző tábla is olyan érdekesnek tűnt, mintha először látnám, és itthon ilyen nem lenne. Például azt is útközben tudtam meg, hogy Kanadában az utakon nem csak bal oldalról lehet előzni. Mondjuk ez nálunk is megfigyelhető, de ne vesszünk el a részletekben. Szóval ott tartottunk, hogy kikerekedett szemmel figyeltem a mellettem elsuhanó tájat. Aztán több mint száz kilométerrel később megálltam a hotel ablaka előtt, és kitekintve az láttam, hogy alig egy karnyújtásnyira ott van előttem az USA, meg a világ egyik legnagyobb és legszebb vízesése, a Niagara. Alaposan szemügyre is vettem alulról, felülről, elölről, hátulról, kívülről, belülről, világosban és sötétben egyaránt. Az idős hölgy megérdemelte a figyelmet és a tiszteletet.

Mindenki látott már vízesést. Szépek. Valahonnan jön a víz, létezik gravitáció, aztán a víz fentről lefolyik. De valóban csak ennyiről lenne szó? Elmondom, én mit láttam.

A Niagara vízesés egy természeti csoda, amely Kanada és az USA határán fekszik, és rengeteg hozzám hasonló turistát csal oda az év mind a négy szakában. Három különálló vízesésből áll, az éjszakai világításban pedig az is látszik, hogy melyik vízesés melyik országhoz tartozik, hiszen a víz zászlók színeiben pompázik. És ismét előrukkolnék a számokkal, mert a „sok” nem írja megfelelően körül azt, ami ott történik. Hivatalos adatok szerint, másodpercenként több mint 3000 tonna víz zúdul le, óránkénti 35 kilométeres sebességgel. Másodpercenként majdnem hárommillió liter! Bele se gondoljunk, hogy mennyibe jönne ki a vízszámla, ha fizetni kéne.

Először is fentről tekintettem meg a vízesést. Átmentem a zebrán, és egy egyszerűnek tűnő sétány (akkor nekem) bal oldalán, ott csobogott a víz. Ide-oda cikázott a szemem, nem tudtam, hogy hova nézzek, és csak bámultam. Egy hatalmas vízesésről beszélünk, ami megköveteli, hogy az ember bagolyként tudja forgatni a fejét, hiszen mindenütt lenyűgözőre sikeredett a kilátás. A hangos csobogás és frissítő vízpermet mellett feltűnik egy csodálatos szivárvány, meg aztán még egy. Voltunk már vattacukorért könyörgő gyerekek? Az én szemeim ott megkapták a maguk vattacukrát, miközben el sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörténik, és éppen a Niagara habzó vize felett nyújtózom, hogy megtaláljam a legjobb kilátást, és hogy egy arra repülő madár se kerülje el a figyelmem. Mert ettől kerek az egész.

Aztán kiderült, hogy közelebb is lehet menni, egész pontosan bele. Úszni, és a vízbe ugrani szigorúan tilos, és ennek én is ellen tudtam állni. A bele annyit jelentene, hogy van lehetőség hajókázásra is. Az odalátogatóknak adnak egy esőkabátot, jegyellenőrzés után meg közlik, hogy mindenki találjon magának helyet a hajón, oldalt vannak a mentőmellények, ha valami történne, aztán meg már indul is a motor.

Szivárványok közt találtam magam, miközben szakadt rám a lezuhanó víz. Csak az elázott turisták sikolyát lehetett hallani, minden mást elnyomott a víz hangja. Egy hajón, habár vagy száz más emberrel együtt, de mégis egyedül, ott álltuk egymással szemben, a Niagara-vízesés meg én. Ittam a szépségét, de szerintem a vizéből is nyeltem valamennyit. Még esőkabátban is csurom vizes lettem. Amikor ekkora mennyiségű víz esik le, az kever némi szelet. Mint kiskacsa totyogtam le később a hajóról, és csak a képek, meg a lábnyomom az aszfalton árulkodott arról, hogy hol jártam. A hotel hajszárítójával szárítgattam a Niagara vizétől csöpögő cipőmet. De teljesen megérte, meg amúgy sem vagyok cukorból.

Eme szépséget később újra megnéztem sötétben, fentről, szemüvegben és egy kissé vizes cipőben. Van ott egy óriáskerék, aminek pont akkor értünk a tetejére, amikor megkezdődött a tűzijáték. Ezt a természet adta szépséget napi szinten kell ünnepelni, nem pedig csak akkor, amikor valamilyen spéci oknál fogva van rajta a világ szeme. Na, ki tud valaki találni ennél is jobbat? Tűzijáték körülöttem, én meg valahol a vízesés felett. Azt hogy felett, azt nem kell szó szerint érteni, nem egy kötélen lógtunk a levegőben. Aki arra vágyik, annak viszont lehetősége van leereszkedni egy zip line-on.

Búcsúzóul még besétáltam nem az oroszlán, hanem a Niagara barlangjába. Olyat is lehet. A vállalkozó szelleműek betekinthetnek a zuhogó víz mögé is. Ott is adtak esőkabátot, szóval hamar egyértelművé vált, hogy most sem készül rólam jó kép a hajam miatt. A siskám semmiképp sem akart velem közreműködni. Aki meg új frizurán gondolkodik, az ne utazás előtt kötelezze erre el magát, mert csak addig fog jól kinézni, amíg ki nem jön a szalonból. Az első hajmosás után pedig biztosan vége a varázslatnak, ami a fodrász kezeiből hullott ránk. De kit érdekel ez, a képek, meg az Instagram, amikor ott áll az ember a vízeséstől alig pár méterre, és a sötét járatokba besétálva egyszercsak megpillantja a fényt, és már érzi is az arcán a vízcseppeket – a Niagarát, de hátulról.

Az idős hölgy bája minden irányból lenyűgözött. Ezt az arra járó turistákkal is megvitattuk. A víz nemcsak a cipőmet járta át, hanem a lelkemet is. Ott voltam, és éreztem a bőrömön azt a szavakba önthetetlen szépséget, ami elém tárult. Mélyeket szippantottam a levegőből, és már nem igazán éreztem úgy, hogy alkalomhoz illő lenne elejtenem egy olyan kommentet, hogy bjutiful (Beautiful, vagyis gyönyörű). Én tényleg láttam a Niagara-vízesést?

„A DUGÓK NEM MÁSOK, MINT A CIVILIZÁCIÓ MELLÉKTERMÉKEI – EGYSZERRE MUTATJÁK A MODERN ÉLET SIKERÉT ÉS KUDARCÁT.” – Tom Vanderbilt

Dugó, van ilyen. Fa dugó, parafa dugó, forgalmi dugó. Hát az utóbbi nem a kedvencem. Az autópályát leszámítva, két városban szoktam dugóban csücsülni a volán mögött: Újvidéken meg Pesten. A Telepről kiérni tíz perc kocsival, gyalog öt. Pesten meg kilométereket is tud haladni az ember első-másodikban. Csak ne a hegyen legyünk (Buda egy hegy. Az ember átér a hídon, és onnantól kezdve egymást követik az emelkedők. Szóval Buda egy hegy, és nem a szívem csücske sofőrként.). A változatosság kedvéért beültem egy dugóba Torontóban is. Búcsút intettem a városnak, megígértem, hogy azért még visszamegyek, utána pedig indultunk is vissza, mielőtt belecsöppentünk volna az akkor történő tüntetésekbe, meg ilyen-olyan felvonulásokba. Rólam azt kell tudni, hogy amikor én utazok, akkor mindig történik valami. Ebola, Zika, hóvihar, migránsáradat, stb. Én már azon lepődnék meg, ha simán mennének a dolgok. De abban meg mi az izgalmas?

A Don Valley autópályát körülölelő táj szemet gyönyörködtető. A távolban látszódnak az égbe emelkedő torontói épületek, és fák vannak mindenütt, amerre csak a szem ellát. S habár igazi szépségről beszélünk, éppen elég annyi időt szánni a táj csodálására, amennyi idő alatt az ember el tud mellette haladni autóval, a megengedett sebességkorláton belül, természetesen.

Nyolc kilométer. Ez az a táv, amit lépésben haladva tettünk meg, kocsival. Órákig tartott, mire kikászálódtunk a dugóból. Hiába a lóerő meg a mittomén mitől hiperszuperjó kocsi. A luxus sportautók ugyanúgy megszívták, mint a Tesla Cybertruck vagy az a Mini, amibe valaki bele mert ülni, és hajtani a hatalmas terepjárók között. Gyalog minden bizonnyal gyorsabb lett volna. De ha elindulok, mit csináljak a dugó végén, amikor a kocsi kilométerekkel arrébb van? Csak a dugó volt nyolc kilométer. És akkor hol van még a többi?

Egy méter előre, aztán meg végtelen percekig semmi. Közömbös férfiak és nők bámultak ki az ablakokon, akiknek ez csak egy átlagos kedd volt. Aztán órákkal és nyolc kilométerrel később végre megindultunk. Ilyen egy dugó... de hát így van az, amikor az ember a csorda után megy. Akkor mindenki sz*ros füvet legel. Átvitt értelemben, nyilván. Én viszont köszöntem szépen, egy ideig most biztos nem fog hiányozni a torontói dugó. Csak aki ott él, érti meg, hogy miért mondják azt, hogy Torontó valóban több órányira van Torontótól. Meg mostmár én is. Azért éppen mindent nem kellett volna kipróbálni.

„WHAT HAPPENS IN CANADA, STAYS IN CANADA. (Ami Kanadában történik, az Kanadában is marad.)” – Mi ezt így megbeszéltük.

Lenyűgöző, és azt is mondhatnám, hogy az egyik legszebb nyelv éppen a magyar (Hát nem a mai alakja, aminek a felét sem értem, pl. Puszcsilávcsiszercsi, prikezsia, gáré meg a gádzsi, meg a gázsi. Valahogy így. Mert ez is magyarul van, ugye?), viszont nincs elég, vagy inkább megfelelő szó arra, amit én Kanadában láttam, átéltem és aminek a részese lehettem. Már egy ideje merengek az emlékekről, a tájról, az ottani kajáról, de én sem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént. Csak az emlékek, meg a telefonomban lévő képek tanúskodnak arról, hogy Ildi átrepülte a kontinenst meg az óceánt, és igenis megjárta Ontariót, meg már Québec is tervben van.

Délelőtt még olvasgattam a kutyás könyvtári könyvet a medence mellett, délután pedig ismét felöltöttem a piros overallt, belebújtam a magassarkúmba, megbizonyosodtam arról, hogy betartottam a légitársaság csomagra vonatkozó szabályait (Ha-ha-ha), és felkészültem arra, hogy most következik egy több, mint tizenöt órás út. Ugye ott van az a fránya időeltolódás.

Habár este indultam, tudtam, hogy mire hazaérek, ott megint este lesz. A repülő ablakából figyeltem, ahogy lassan távolodik Torontó, vele együtt Kanada, az észak-amerikai kontinens, és már az óceán másik oldalán vagyok. Aztán meg elaludtam.

Rózsaszín pezsgő délután négykor és egy hatalmas köszönet a nagynéniknek, akik ezt az egész tündérmesét lehetővé tették számomra, és gondoskodtak arról is, hogy élvezzem az utazás minden pillanatát. Az örök hála nem igen ér fel azokkal az emlékekkel és tapasztalatokkal, amiket ott szereztem. De én azért szívből köszönöm! A nagynéni a legjobb rokon, mert egyedül nem ment volna, és ez is rendben van.

(A sorozat következő részét ITT olvashatjátok el.)