Kettős mérce a tányéron

Az, hogy mit, hogyan, mikor és mennyit eszünk, sokkal többről szól, mint hogy éhesek vagyunk-e. Az étkezési szokásainkra hat a családunk, a barátaink, sőt még a média is, vagyis összességében a minket körülvevő kultúra. Egészen fiatalon megtanuljuk, mikor kell enni, mi számít jó ételnek, és hogyan illik kinézni közben. Ez önmagában nem feltétlenül problémás, hiszen az evés közösségi élmény is lehet. A baj akkor kezdődik, amikor az elvárások megkerülhetetlenné, a keretek pedig túl szorossá válnak.
A médiában nagyon furcsa ideál kering, ami szerint az a nő az igazán menő, aki nemcsak szívesen és jól főz, de nagyon szeret enni is – bármit megeszik, és mindenből sokat, közben pedig természetesen karcsú marad. Ez az üzenet elsőre felszabadítónak tűnhet, hiszen látszólag annyit közvetít, hogy nem kell diétázni, nyugodtan együnk azt és annyit, ami és amennyi jólesik. Csakhogy a képletnek nagyon is valós eleme, hogy mindeközben csinosnak és kívánatosnak kell maradni. Így szembesülünk nőként egy újabb nehezen teljesíthető elvárással: együnk sokat, de ez ne látszódjon meg rajtunk. Ez nyilván nem reális, hiszen az emberi testek különbözőek. Van, aki gyorsabban, van, aki lassabban változik, van, aki soványabb, van, aki kövérebb, van, aki tényleg annyit eszik, amennyi belefér, és mégis vékony marad – de nem ez a jellemző. Ha állandóan ennek a képnek vagyunk kitéve (a sorozatok főhősnői vékonyak, csinosak és közben degeszre tömik magukat szalonnával meg fánkkal), akkor észrevétlenül is magunkévá tesszük ezt az elvárást. Ha pedig a többséghez hasonlóan nem tartozunk a szerencsés alkatúak körébe, akkor könnyen levonhatjuk a következtetést, hogy valami baj van velünk. Pedig dehogy van! Az elvárás az, ami nincs rendben.
Az evés nemcsak biológiai szükséglet, hanem érzelmi és társadalmi tér is. Így az evészavarok sem elsősorban az evésről szólnak, inkább a kontrollról, a szorongásról, az önértékelésről. Amikor valaki nagyon keveset eszik, falásrohamai vannak, vagy bűntudatot érez evés után, az nem gyengeség, és nem is az akaraterő hiánya. Az evéshez való problémás vagy kóros viszony azt mutatja, hogy van valami probléma, ami egyedül már elviselhetetlen terhet jelent.
Kamaszként különösen erős a nyomás. A tested változik, közben folyamatosan érnek külső üzenetek arról, milyennek kellene lenned. Ha sikerül szem előtt tartanod, hogy nem feladatod megfelelni ezeknek az elvárásoknak, akkor máris jó úton haladsz. A tested nem tökéletlen szerkezet, amit folyamatosan javítanod kell, és nem is az a fő funkciója, hogy másoknak tetsszen. A tested a tiéd.
Az egészséges viszony az ételhez nem azt jelenti, hogy egészségesen eszel, napi ötször, megfelelő mennyiségben. Inkább arról van szó, hogy figyelj magadra: vedd észre, mikor vagy éhes, és mikor laktál jól, melyik ételektől vagy kiegyensúlyozott, és melyiktől borul fel az érzelmi világod vagy az emésztésed.

Nem az étkezési szokásaidon múlik, hogy elég jó vagy-e, de ha azt veszed észre, hogy az evés körül túl sok feszültség jelenik meg az életedben (például csak ekörül forognak a gondolataid, bűntudatod van, titkolózol vagy nagyon szigorú szabályokat tartasz), akkor próbálj meg erről beszélni valakivel. Kezdetnek egy barát is megteszi, de érdemes keresned egy felnőttet is, akár szülőt, tanárt vagy egyből szakembert. A segítségkérés nem a gyengeség jele, hanem éppen ellenkezőleg – az egyik legbátrabb dolog, amit tehetsz.
Ami az étkezést és a testedet illeti, a legfontosabb talán az, hogy tudd: nem kell egyszerre mindenkinek megfelelned. Sőt, egyáltalán senkinek nem kell megfelelned! Lehet saját viszonyod az ételhez, az evéshez, a testedhez, és ez lehet nyugodt, rugalmas és támogató is. Ez nem egyik napról a másikra alakul ki, de el lehet kezdeni például azzal, hogy egy kicsit kevésbé hiszel el mindent, amit a képernyőn látsz, és egy kicsit jobban figyelsz arra, amit te érzel.