Miért éppen Izland?

Mindig vonzottak az északi országok, a nyelvük, a kultúrájuk, ügyes-bajos dolgaik, a történelmük, a társadalmuk működése, sőt az a természeti környezet is, ami mindenre rányomja a bélyegét, meghatároz mindent. Mindez talán Finnországgal kezdődött, gondolom, a nyelvrokonság miatt – egy ideig jöhetett minden, ami Finnországból jött: zene, könyvek, filmek, sorozatok (Nem tudom, miért a múlt idő, ma is jöhet bármi, habár a rajongás most már nem akkora, tudjátok, az évekkel az ember egyre kevésbé tud lelkesedni, rajongani, mindent egy kicsit alacsonyabb hőfokon fogad be és emészt meg, mondhatnám, hogy már nem eszi olyan forrón a kását), azután valahogy egy kis Svédország- és Norvégia-rajongáson keresztül eljutottam Izlandig, amely a korábbiaknál is nagyobb hatást tett rám, elsősorban egyediségével, semmivel sem összetéveszthető környezetével, különleges nyelvével, az izlandiak sajátságos életritmusával, zenéjével, irodalmával, filmjeivel. Most, így visszagondolva, talán az egész a zenével kezdődött – Björk neve, gondolom, sokak számára ismerősen cseng, talán az ő különleges hangja, zenéje az, ami Izland említéséről a legtöbbeknek eszébe jut. Ám számomra valamikor később, a Sólstafir zenéjének, elsőként talán a Fjara című számuk hatására jött a NAGY BUMM, és nem csak a zene BUMMolt oda, hanem a videó is, amiben egy nő egy koporsót húz magával valahol az izlandi végtelenben (legyen az bármennyire is korlátozott, ugyanakkor korlátlan) – azok a tájak, a hangok, a rezgések. Kész! BUMM! Azután ahogy egyre gyakrabban pörögtek a lejátszóban a zenekar számai, én is egyre inkább magaménak éreztem, egyre inkább úgy gondoltam, hogy mindig is erre vágytam, és a zenekar koncertjei, az azóta megjelent újabb anyagai meggyőztek, és megerősítették bennem mindezt. Most is éppen őket hallgatom, a YouTube pont átváltott a Blakkrakki című szerzeményre.

Talán innen indultunk…

Néhány évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy valami úton-módon foglalkoznunk kell Izlanddal, és a télen, talán éppen egy havas napon eldöntöttem, hogy egy különszám lesz az, a Képes Ifjúság egyik száma csak Izlandról fog szólni. A gondolatot tett követte (ahogy mondani szokták), puhatolózások, felkérések, lelkes válaszok, kérdések, amelyek a kezdeményezés apropóját firtatják, majd az első szövegek beérkezése, olvasás, a kapott képekben való gyönyörködés, a szerkesztés, és végül íme, az eredmény: Izland több oldalról megközelítve (földrajzilag csak a levegőből és a víz felől közelíthető meg – höhö), egy kis történelem, egy kis irodalom, közélet, film, zene, gasztronómia, turistáskodás és letelepedés, valamint jövés és menés.

Reméljük, minden olvasónk élvezettel lapozza fel a következő oldalakat, aki ismeri Izlandot, az azért, aki nem, az meg azért, aki vonzódik hozzá, aki rajong érte, és az is, aki el sem tudja képzelni, mit lehet benne szeretni. Igen, elfogultak vagyunk, és ez a szövegekből is kitűnik, a szigetországnak csak a jó oldalát mutatjuk be, mert mi most éppen innen ezt látjuk.

Jó olvasást!

P.S.: Lapunk utolsó oldalán hazatérünk. A Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén hagyományosan a plakátpályázat eredményei születnek meg legkorábban, aminek gyakorlati okai vannak, a díjazott művel népszerűsítik a rendezvényt. Az idei plakátpályázat első helyezettje Berec Éva, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium tanulója, illetve az általa készített mű, amelyet lapunk hátoldalán láthattok. Gratulálunk! És éljen a KMV is!