Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok
Avagy nem kell aggódni, semmi sem a terv szerint alakul – 4. rész
(A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el)
I WENT TO A WH*RE, SHE SAID MY LIFE’S A BORE – BASKET CASE BY GREEN DAY, AVAGY EGY KEDVES HÖLGY AZT MONDTA, HOGY UNCSI AZ ÉLETEM.
Attól a pillanattól kezdve, hogy egy hűvös januári napon behúztam magam mellett a kocsiajtót, az események szédítő sebességgel követték egymást az életemben. A világ is, de vele együtt néha én is tehetetlenül álltam, elcsodálkozva az élet fintorán és nem hétköznapi humorérzékén. De meg is akartam élni azt, amit elém dob a gép. Más tájakat vágytam látni, új kihívásokkal törekedtem szembenézni. Meg talán eltérő problémákra szomjaztam.
Egy ideig még úton voltam. Nem azt mondom, hogy elutaztam, de talán féltem hirtelen megérkezni. Dolgozz, pakolj, fedezd fel a várost, fizesd a számlákat, moss fel, ismerkedj – új küzdelmekkel próbált elcsábítani a már jól ismert mókuskerék. Így magam elé meredve hol a finn erdőket láttam, hol pedig a több ezer kilométeres utazásom beugró filmkockáit. Azt viszont egy pillanatra sem felejtettem el, hogy honnan is érkeztem.
A balkáni baltik vegyes érzelmeket hagyott bennem. Egyszerre láttam a pusztulatot, meg ahogy az utcákon végigsüvítenek a Maseratik, míg a boltban robotok takarítanak, de egyidejűleg nyűgözött le a rendben tartott régi épületek keveredése a modern világgal. Az otthonnak nyoma sem volt. Ezúttal a restart gomb visszadobott a dolgok legelejére, a kezdő szintre. Csak az XP maradt.
Én akartam magamnak nem hétköznapi életet. Engem nem érdekelnek a like-ok a közösségi média különböző platformjain, a háromnapos utazások, melyekről egy hónapig posztolnak filterekkel Instagramon, hogy #akármiismostamenő. Inkább löttyintettem egy kis vodkát az őrangyalom kávéjába, és indulást parancsoltam. A szememben lévő szikra fényét függönyként tompították a könnyek. Néha a nehézségek miatt gördültek le az arcomon, máskor pedig örömkönnyek voltak. Akárhogy is alakultak az elmúlt hónapok, még nem érzem úgy, hogy valóra vált volna a nagy álmom. Irigykedni sem kell addig, amíg össze nem áll a kirakós, hiszen a puzzle mellé adott kép is csak utasítás, és nem a tökéletes megfelelője az aprócska darabokra nyomtatott kép felnagyított másának.
MI NISMO MOGLI ZAJEDNO. A TEŠKO NAM JE RAZDVOJENO. – NOĆAS JE K'O LUBENICA PUN MJESEC IZNAD BOSNE BY BIJELO DUGME, AVAGY EL LEHET TÁVOLÍTANI AZ EMBER LÁNYÁT A BALKÁNRÓL, DE A BALKÁNT SOSEM LEHET KIŰZNI ABBÓL A LÁNYBÓL.
Csodálatos az emberi lény. Elköltözik otthonától megközelítőleg 2500 kilométerre a jobb élet reményében, olyan helyre, ahol még a korrupciót sem lehetne felhozni mint hasonlóságot Szerbiával, aztán a város simlis negyedeibe jár csupán azért, hogy Plazmát, Poli szalámit, pudingot meg Vegetát vegyen. Egy hetet sem bírtam ki.
Kell az a biztonságérzet, amit az otthoni ízek nyújtanak. Mert a házi csirkehúsleves sem az igazi, ha nincs benne Vegeta, meg hozzá levestészta. Mert az ugye nincs itt. De szerencsére mindenre van megoldás. Tésztát lehet gyúrni, aki pedig keres, az talál. Én Vegetát kerestem, de végül megtaláltam azt a csomópontot, ahol a volt Jugoszlávia apraja és nagyja szokott gyülekezni. Ott volt mindenki a török boltban, Vegetát meg Plazmát vásárolt.
De talán nem árt esélyt adni az újnak sem. Ki ne akarná kipróbálni a Mämmit, a Leipäjuustot vagy a Siskonmakkarakeittot? Már ha egyáltalán ki tudja mondani őket anélkül, hogy összegabalyodna a nyelve.
Lehet, hogy én vagyok egy kicsit ketyós, és kötöm az ebet a karóhoz azzal, hogy otthon a legjobb a tejföl, meg hogy hiányzik a ćevap, ami semmiképpen sem csevapcsicsa, vagy valami ennek megfelelő nyelvtani atrocitás. Pest még közel volt, de csak nem fogok több ezer kilométert utaztatni egy vödör tejfölt vagy éppen pár szelet burekért. Habár ki tudja. Ha így spórolok a tejfölön, lehet, hogy még pszichomókusra is jut majd.
