Biciklivel a Hortobágyon

1. rész

Vasárnap, október 26-án pakoltam fel csenevész testemet a kerékpárra. Hátul táskák, bennük pár apróság meg mifene, ami egy hétre kellhet. Csöpögött az eső, ezért esőkabátban indultam útnak. A túrázás egészen addig tűnt jó ötletnek, amíg fel nem emeltem mindkét lábam a talajról, és a saját egyensúlyomra bíztam a kerékpáromat. Az egész bicikli imbolygott. Ennek oka a váznak egy törött része volt. Egy elég fontos részé. Az alsó, ferdén állóé, ami összeköti a pedálokat a kormánnyal. Leegyszerűsítve. Igyekeztem némi ragasztószalaggal orvosolni a hibát, de az eredmény erősen korlátozott lett. A bicikli nem volt olyan, mint új korában, de elvitt a sarokig, majd el a következőig is. Folytathatnám, működött. Meg kellett kicsit feszíteni a karokat, mellőzni a felesleges duhajkodásokat, hirtelen kanyarokat, nem beszélve a gödrökről, kátyúkról.

Az eső egyenletesen pötyögött az esőkabátomra, sisakomra, a menetszél pedig a szokásos dallamát játszotta a dobhártyáimon. Vasárnap lévén alig járt valaki az utakon. Kivéve Cuki-bátyámat, aki hetedik napi vadászata után mosta a csizmáját az úton összegyűlt tócsában, meg egy jó humorú illetőt a Klisán, aki megjegyezte, hogy nem dolgozik az ablaktörlőm. Igazán eredeti pofa volt, mit mondjak?! Onnantól kezdve alig bírtam magammal, úgy vigyorogtam. Legkésőbb Szabadkán azonban meg kellett magamat emberelni, mégsem mehettem be a boltba csupa vigyorral a képemen, le kellett hát törölni. A kolbász- és kenyérvásárlás mégsem tréfadolog. Innen aztán vitt is a fene a határra, ahol elegánsan megelőztem a sort, és beálltam a második autó mögé. Míg várakoztam, próbáltam következetes mozgásra bírni a hidegben elanyátlanodott ujjaimat, hogy legalább az útlevelet át tudjam adni, meg visszavenni. Sikerült. Az átlépés is, majd az útlevél visszakerült a vízbiztos nejlonzacskóba, az a kormánytáskába, és folytatódott a pedálozás. Egy buszmegállóig. Ott almás pitét majszoltam, hogy mégse maradjon ki teljesen a vasárnapi ebéd.

A következő állomás: Szeged. Szeged után Hódmezővásárhely. A kettő között többnyire bicikliúton közlekedtem, de addigra igencsak megcsappant a kedvem a továbbhaladást illetően. Az eső nem esett, viszont a borús idő miatt erősen sötétedett, meg az ökör sem szokott a szántáshoz. A hódmezővásárhelyi magas körforgalom mellett még elgurultam, aztán egy kicsit feljebb, a térképen kinéztem magamnak egy erdőt. A térképen jobbnak tűnt. Egy akácokkal sűrűn tarkított, kis bozótos volt, ami nem a legjobb alvótárs, meg dimbes-dombos volt az alja is, így inkább szétnéztem a környéken. Az utca végén volt egy legelő, végül oda toltam a biciklim. A legelőn volt egy árok, a partján egy fűzfa, annak az árnyékában húzódtam meg, és állítottam fel a sátramat, 'cakát – mondtam a felettem elrepülő bagolynak.

Éjjelre kissé fel kellett hajtani a gallért, jól jött a két hálózsák, így nem ébredtem úgy négy óra körül, hogy fázok, fagy belém a lélek.

Már nem tudom, mi motivált, hogy a navigáción nem a biciklisekre szabott opciót választottam, hanem a gyalogosat – mer’ ahol elmegy a gyalogos, ott elmegy a biciklis is… Jelentem, el is ment! Nem is volt ezzel baj hétfőn délelőtt. Egy főút mellett húzódó bicikliúton nyomultam. Minden ment a maga útján. A szántóvetők szántottak, vetettek, az úton lévők meg úton voltak. Egy-egy rekreáló bácsi tekert csak, más nemigen. Közösen rekreálódtunk hát, amíg vissza nem fordult. Én máshogy rekreálódtam. Na, de hogy összeszedjem a szálakat, mint Berecz András… Elfogyott a bicikliút! Nem volt kedvem a főúton tekerni, ezért lehúzódtam az út melletti földes útra. Elég jól ki volt taposva, helyenként még fű is virított rajta, nem volt vele baj. Aztán a körülmények változni kezdtek. Egy olyan úton kellett haladni, amit valaki lefoglalt magának, elzárta egy kerítéssel. A kerítések nyitható, megkerülhető dolgok, de nem éreztem magam nyitogatós kedvemben, sőt kerülősben sem, ezért visszafordultam. Ki az útra, el a következő letérőig, ott újra be a vadonba, és itt már szó szerint. Volt ott egy kerítés letépve, taposva, mögötte meg a fűben, a gazban, mintha már pár vad is járt volna. Na, az volt az út, amin menni kellett. Mentem is. Most már mehettek arra ti is, mert az összes bogáncsot összeszedtem azon az egy nyomon, amit kipionírkodtam magamnak, meg persze nektek. Egy utolsókat rúgó, kiszáradó tavat került meg a vadcsapás, mellette viszont volt egy tisztás. Szép napos, mutatóban néhány fával, ami miatt végül is megérte áttörni a burgyingot. Aztán újra aszfaltos bicikliút következett, majd néhány falusi utca, ezúttal Orosházán. Innentől kezdve mindenféle harmadrangú úton meg földúton jártam. Sokszor ez utóbbi sokkal kellemesebb volt, ami még csak hagyján, de néha még a magasabb rangú utaknál is jobb volt. Én igazán nem bánom, ha a határon kitűznek egy egyenetlen úttest táblát, alá meg egy kiegészítőt, hogy 93 026 km². Nem állna távol az igazságtól.

A határban őszi nyugalom honolt. Néhány gazda művelte a földjét (látszólag is hatalmas területeket), vetették a jövő évi búzát, miegymást, amit ilyenkor kell. A legtöbben jól megnéztek maguknak, hogy kit fújt erre a szél. Már eleve furcsa volt az, hogy valaki biciklizik. Felpakolva meg pláne, ráadásul kint a földúton, a határban! Az intéseikben ez nem volt benne, de azt hiszem, ilyesmi motoszkált a fejükben. Pár kanyarral arrébb két ember egy fasort rendezgetett. Letört ágakat, száraz fát gyűjtögettek. Egy lovas kocsival, előtte két lóval voltak kint. Az egyik ló igencsak peckesen állt. Feltartotta a fejét és a füleit felém fordítva mérlegelte, hogy közeledésem elég indok-e arra, hogy szétrúgja a körülötte lévő mindenséget, kocsistul, sógorostul, mellé befogott lovastul, és szélvédettebb helyet keressen magának. A gazdája már ismerhette, mert elé állt és megfogta a kantárját, amíg elhaladtam, aztán még utánam hallatszott a nevetésük – gondolom egy közös családfáról lehasadt ágak ők ketten, a klisai jó humorúval. Bezzeg, ha beküldi a ló a csalitosba, akkor máshogy látja a helyzetet.
Aznap nem esett az eső, az idő borongós volt, de szerencsére a nap többször kisütött, és a szél sem okozott kellemetlenségeket. Csend honolt a tájon, csak a leveleket sárgára festő ősz matatását lehetett hallani. Itt-ott vackukból felriasztott, fehér fenekű őzek ugrottak ki a bokrokból. Talán érdemes magaddal vinni, hogy ahol egy őz volt, ott lennie kell még legalább egynek, de inkább kettőnek. Ezért, ha átugrik előtted egy az úton, számolj azzal, hogy lesz még, vigyázva, hogy nehogy az oldaladban kössenek ki. Csak mondom… Nemcsak őzeket, de nyulakat is sűrűn lehetett látni. Eleinte még rendes futós fajtákat, úgy fordultak ki a barázdából, és olyan sokan, mint a krumpli az eke nyomán. Vittem magammal sót, de nem lett volna elég, hogy az összesnek a farkát megsózzam. Így hát nem is próbálkoztam. Közben a Körösök felett is lemenőre váltott a nap. Egy töltésen bicikliztem ekkor. Az elmúlt hetek esőzéseinek hatására a föld furcsán fogta a kerekeket. Nem volt sáros vagy süppedős, de kicsit porózussá vált, amin érezhetően nehezebb volt haladni. De ez csak engem foglalkoztatott, a nyulakat nem. Azok látszólag ugyanolyan sebesen futottak a töltésről le vagy fel. Egy helyen én is letértem a töltésről és egy tisztáson ütöttem tanyát. Csillagos, hűvös este készülődött. Az is volt. Egy rezgő nyár alá állítottam a sátram, ami rezgette is sárguló leveleit egész éjszaka, olyan hatást keltve, mintha eső kopogtatná a leveleit.

A következő nap egy hisztériarohamot kapott fácánkakassal indult. A fácánkakas színesebb a tojónál, hát legalább annyira instabil idegileg, amennyire színes. Drámázik. Jó előre, jó hangosan. Ha egy tojó felrepül, akkor az is ad ki hangot, valami olyat, mintha egy vízzel teli gumibelsőt ütögetne valaki. Lehet, hogy ez a kialakításából adódik, repülés közben így préselődik ki a levegő a tüdejéből. Nincs vele baj. De a kakas nem ilyen. Az erősen rájátszik. Gondolom, csak önfeláldozásból teszi, hogy a potenciális gyilkos inkább őt üldözze, kapja el, kopassza meg, vágja kicsire és főzze meg, mint a kedves tojóját és a tavaszi fészekaljat. De ezt még mondogatnom kell magamnak is, hogy elhiggyem.

A sátorból kijőve megpillantottam két őzet. Na, gondoltam magamban, most jól odalopózom és lefotózom őket. Be is húzódtam a bokorba, amennyire csak tudtam. Néha beakadtam egy-egy ágba, ami megtörte a lendületem, de nem adtam fel, kitartóan közeledtem. Egészen meg voltam magammal elégedve. Az elején még álltak, aztán ledobták magukat a fűre. Igen ám, de azért ők ezt a kintlétet, menekülést életvitelszerűen űzik, így az egyikük felfigyelt rám. Felállt és a füleit hegyezve pislogott. Rajtam volt a bélyeg. A gyanúé. Még ha nem is látott, de az a sötét folt ott a bokrok tövében, azért… Szedelőzködjünk, gyermekem, jelzett az idősebb, majd szépen elléptek a bokrok között egy másik, foltmentes pázsitra. Én is szedelődzködtem hát, sátrat bontottam, biciklit málháztam, és irány a töltés. Körösladányban álltam meg betölteni a térképet, mivel nem volt internetem, ezért időről időre meg kellett állnom. Ezen a napon, néhány rövid kivétellel, földutakon császkáltam. Egyik dűlőről a másikra. Nem voltak nagy tócsák, sáros utak, de nem is porolt, keményre volt taposva. Rázott ugyan, de korántsem annyira, mint az aszfaltozott utak. Ez inkább vibrált. A bicikli imbolygása továbbra is megmaradt. Mitől is javult volna meg? Érdekes volt ezt az imbolygást érezni éjszaka a kezeimben, ahogy az izmok nem tudták abbahagyni az egész napos ellentartást. Sütött a nap és fújt a szél. A hátszél… A városban legalábbis hátszél volt, de odakint sehogy sem találta meg a nekem kedvező irányt. Hiába fordultam jobbra, majd újra jobbra, valahogy mindig úgy talált fújni, hogy ne legyen kényelmes. Nem történt túl sok izgalom. Fújt, rázott, fájt. Mármint az ülepem. Valahol egy hét után állt be úgy, hogy ne fájjon az egész napos tekerés. Meg… Na mindegy, nem részletezem a velejáróit. Egy hét után könnyebb, de még, ugye, nem ültem egy hete az ülésen. Ebédre egy mezőn álltam meg. Szétszéledtek a nyulak, én meg ledobtam magam a gyepre, kifeküdtem a polifoamomra, és kolbászoltam. Aztán csak néztem az erdőt, ahogy a szél játszik a lombokkal, egy-egy csomó levelet repítve az égbe.

(Folytatjuk)