Biciklivel a Hortobágyon

2. rész

A sorozat első részét ITT olvashatjátok el.

A földútról letérve egy mezőn kellett átmenni. Ha hunyorogtam, látni véltem egy keréknyomot. Nem bántam, belefért. Cserébe azt hiszem, láttam egy sast. Gondolom rétisas volt. Na mármost nem vagyok ornitológus, nem értek hozzá. Ennek ellenére nem mondom minden ragadozó madárra, hogy sas, de szerintem az sas volt. Elég hatásos volt, ahogy a két madár felröppent a fákról és kirepült fölém. Jókora szárnyfesztávolsággal áldották meg őket. Ha valaki nem hinné el nekem, hogy a sas valóban sas volt, akkor meg lehet kérdezni azt a nyulat, amelyik rendesen összecsinálta magát. Azt sem tudta, hogy mi legyen. Egyrészt ott volt az a hülye (én) egy biciklin, egy mező közepén, és ugyan az eget bámulta, de aki erre képes, az másra is, nem lehet benne megbízni. Másrészt meg a két beste sas az égen. Úgy láttam, rendesen elment benne a képstabilizátor, mert reszketett rendesen. De ezzel nincs semmi baj, néha a mezőn és egyéb helyeken biciklizőkben is elmegy a képstabilizátor… Aztán arra jutott, hogy megvárja, amíg eldöntöm, hogy a bokrot, ami alatt lapult, melyik irányról kerülöm meg, mert akkor ő átmenne a másik oldalára. Legalább a tollas mészárosok ne tudják, hogy ő ott lapul.

A sasoknak és a fejemnek örülve pedáloztam tovább. A szokásos menetben. Rossz út, jobb út, hát még ezt is útnak lehet nevezni? út, faluhatár. Püspökladányban beugrottam a boltba, beújítottam némi sajtot, miegymást, majd folytattam az utam Nádudvar felé. Ott a falu határában újra kicsit zavarba kerültem. Nem tudtam eldönteni, hogy van út vagy nincs, meg merre is kellene menni. Addig forgolódtam, hogy kezdtem ráunni. Történt más is. Sőt kettő más is. Az egyik, hogy megpillantottam az első darvakat, amelyekért tulajdonképpen elindultam. Mondjuk, jó ezt így közölni a harmadik oldal közepén, de jobb a harmadik oldal közepén, mint az ötödik elején… Egy kukoricatarlóról rebbent fel három példány és krúzva távozott. Aztán még pár csoport áthúzott az égen, mind ugyanabba az irányba. Lemenőben volt a nap, ezért ideje volt biztonságos helyet keresni. Mármint a darvaknak. Én még mentem volna, de ebben a másik dolog akadályozott meg. Erős volt a gyanúm, hogy összeszedtem egy defektet a hátsó keréken. Kezdett keményebbeket koppanni.

Tiszta volt az ég, így kicsit megálltam naplementét fotózni, illetve a korábbi problémám is megvolt még. Fájt az ülepem, meg amúgy sem volt miért sietni. Megtaláltam a jó irányt, és elgurultam az erdőig. Nem volt ez nagy erdő, inkább csak két fasor, egy villanyvezeték két szélén. Mégis kiváló táborhely lapult meg alatta. Zöld fű, vízszintes talaj, csak néhány ágat kellett arrébb rugdalni, és máris lehetett a sátrat lebbenteni.

Csendes volt az este. Egy fácán ugyan fájlalta a maga igazát, de aztán az is ráunt a dologra. Éjjel erősen fújt a szél, abból az irányból, amerről jöttem, de a sátramig mégsem ért el. A nádas, a bozótos meg az a két sor fa felfogta annyira, hogy hozzám csak a zaja jusson el.

Reggel krúzásra ébredtem fel. Mellettem kukoricaföld volt, azon ügyködött néhány daru. De ahogy mozgolódtam és kibújtam, felrebbentek. Sebaj, volt dolgom amúgy is, mert beigazolódott az előző napi sejtésem, tényleg defektet kaptam. Neki kellett szomorodni a kerék szétszedésének. Volt nálam cserebelső, így nem bajlódtam a ragasztással. Ahhoz, hogy reggelre használható állapotba kerüljön, már előző este nem ártott volna beragasztani. Kicsit bajlódtam a külső leszedésével (nincsenek a kezemben a mozdulatok), de azért összejött. A külső átvizsgálásakor félcentis (így írva nagyobbnak tűnik) tüskét találtam. Nahát, mondtam neki, majd jobb híján a fogammal húztam ki. Aztán újabb kör bajlódás az összeszereléssel, pumpálással, függetlenül attól, hogy addigra a kezemben voltak a szétszedés mozdulatai, de nem az összeszerelésé… Ahogy ott tettem-vettem, feltűnt, hogy a kettővel távolabbi táblán furcsa formák vannak. Ahogy elment egy autó a közeli úton, egy csapat madár felszállt. Darvak voltak. Kár érte, gondoltam, de mintha maradt volna azért ott még belőlük pár mutatóban… El is határoztam, hogy akkor én pakolás után elkészítem életem természetfotóit. A tollat is levakuzom róluk, bezoomolok a… Közéjük. Felpakoltam a biciklimet, fogtam a telefont, és az erdő szélén szépen elindultam feléjük. Amíg takart egy jókora bokor, rendesen, felegyenesedve sétáltam, majd, ahogy kiléptem a takarásból, újra settenkedősre vettem a figurát. A föld kicsit emelkedett, partnak mentem, így ott, ahol én álltam, még pont kitakartak a köztünk lévő napraforgók levágott csumái, így valamennyivel közelebb tudtam menni. Aztán ahogy haladtam, úgy kellett egyre lejjebb és lejjebb guggolnom. Ekkor már lucernaföldön jártam, és nemcsak amiatt nem akartam hason csúszni, mert szúrt, mint a veszedelem, hanem amúgy is. Még valamennyit szerencsétlenkedtem törpejárásban, amikor a darvak megunták az ingyen cirkuszt. Észrevettek, és úgy ítélték, hogy ezen a vidéken járva a kellemesnél jóval közelebb vagyok hozzájuk, mint ami nekik még jólesne. Amúgy sem kedvelik a zoomot… Felröppentek és kerestek maguknak egy békésebb tarlót, ahol nyugodtan lehet kukoricázni. Röptükben még próbáltam néhány képet készíteni róluk, de már jóval szerényebb elvárásokkal, azt is vaku nélkül. Így nem vált belőlem azon a napon természetfotós. Kicsit bántam, de ideje volt indulnom. Nyeregbe pattantam, vagyis feszengve helyet foglaltam rajta, aztán irány a puszta. Az első kanyart benéztem, vissza kellett fordulni, de legközelebb, ha arra mennénk, akkor tudnám, hogy arra nem érdemes fordulni. A jó irányban kellett egy embereset kerülni. Öntözőcsatorna mellett haladtam. Locsoltak, öntöztek, nem érezték túl meggyőzőnek az eddigi őszi csapadékmennyiséget.
Ahelyett, hogy toronyiránt mentem volna északra, és a tulajdonképpeni célom felé haladtam volna, kitérőt kellett tennem Hajdúszoboszló felé. Nem volt térképem, illetve a pumpámmal csak annyira tudtam felfújni a bicikligumit, hogy az használható legyen, de messze nem volt ideális, ezért benzinkútra volt szükségem, azon belül is a sűrített levegőre. Végre jó volt az út! Igazán nem akartam, nem akarok ennyit foglalkozni az utakkal, a magyarországiakkal, de egy jó aszfalt a fájós fenéknek olyan, mint a vaj. Az út mellett láttam még egy darucsapatot, de felhagytam a fotózási szándékaimmal. Megálltam, és messziről csodáltam őket, nehogy odahaza arról posztoljanak, hogy nem értik, mi van a Magyarországon járkáló emberekkel, de folyton a kukoricatarlón eszi őket a fene, settenkednek és lesifotóznak. Zoomolgatnak, vakuzgatnak…
Hajdúszoboszlón betájoltam magam és a benzinkutat, majd elindultam felé. Az út mellett megpillantottam, hogy van bicikliút, így gondoltam, akkor felmegyek rá, és nem boldogítom az autósokat. Biztosan van szabályosabb módja is a felhajtásnak annál, mint amit én választottam. Mondjuk kezdetnek nem árt rendesen szétnézni. Bevallom, ezt kicsit slendriánul intéztem el. Elindultam a bicikliút felé. Majdnem felértem rá, amikor a szemem sarkában feltűnt egy Mercedes, ami arra az útra igyekezett rátérni, amiről én letértem. Éreztem, hogy hülyeséget csináltam, meg azt is, hogy az autóban ülő nem zavartatja magát, egyre csak jött. Már kezdett kellemetlen lenni a lábam felé tartó lökhárítója. Onnantól csak előre néztem és reménykedtem a legjobbakban, kicsit azért számítva hirtelen erőbehatásokra, vagy legalábbis dudaszóra, bánatos anyázásra, de sikerült elslisszanni előtte. Érzésre közel volt. Túl közel. Nem értem! Nem látott, vagy nem akart látni? Ha nem akart látni, akkor abba nem gondolt bele, hogy csúnyán össze tudom ám karcolni a motorháztetőjét? Az én lakkozásom nem kerül milliókba, és abban se vagyok biztos, hogy neki lenne igaza, főleg úgy, hogy kettőnk közül abban a helyzetben (elismerve a saját hibám, hülyeségem) csak ő tudta volna elkerülni a bajt. Mindenesetre egy másik kedves ismerősének lábát centizgesse a bőrülésében, ne az enyémet.

(Folytatjuk.)