Biciklivel a Hortobágyon
Ahogy lett térképem, nyomás a kerekemben, és egy helyi nénivel is váltottam pár szót a protéziséről meg arról, hogy nincs hideg a sátrazáshoz, és ő is szívesen biciklizne, pár éve még harminc-negyvenet könnyedén, meg jó utat és szép napot, viszlát, ereszkedtem tovább. Bicikliúton vitt a jó sorom. A nap szépen sütött, egyik megállóban a kabát, másikban a hosszú ujjú felső került le rólam. Közben akkora darufelhőt láttam, hogy nagyot! Fújta őket a szél, krúgattak és keringtek a magasban. Aztán két csoportra váltak, az egyik elindult valamerre, de nem volt még egyetértés abban, hogy merre is kellene menni. Ha jól hallottam, azon vitáztak, hogy merre is volt az a tavalyi, finom csemegekukorica… Így kötöttem ki Balmazújvárosban. Ha nem nézem meg, simán letagadom, hogy bármikor jártam volna ott. Ezek szerint viszont jártam. A település önmagában nem érdekes, sokkal inkább az, ami a határban történt vagy elkezdődött. A város szélére (egyébként érdekes, hogy a Daru nevű részébe) vezetett az utam. Igazi faluvégi hangulat. Az utca végén ott állt a puszta teljes szélességében. Lapos, szélfútta. A távolban egy erdősáv, azon túl pedig egy hegylánc kéklett. A pusztára lépve (ez tényleg olyan volt, mintha egy szőnyegre lépne az ember, éles volt a határ) pár gyerek kergette a biciklijét, úton, út mellett. Egy ideig egy földúton kellett menni, majd onnan rátérni egy terelőútra. Birkákat terelnek rajta, legalábbis a lábnyomokból erre következtettem. Ez az út valami gázvezetéket vagy effélét rejt magában, aztán emiatt kicsit kiemelkedik, és ha már így történt, ezen járnak a népek is, ha már járni kell valahol. Ez vasúti átjáróhoz vezet. Zúzott kővel leszórt kicsi domb visz fel a töltésre, a környéke jócskán ki van taposva. Ha addig nem köszönt volna be a vadnyugat érzése, akkor legkésőbb ott beköszön. Egy sínpár, mellette villanykarók, de azok az igazi századfordulós fajták, amelyeken vagy hat-nyolc drót fut. Ezen a vonalon csak pöfögős vonatok járnak, nincs felsővezeték. Jobbra sín, nyílegyenesen, eltűnik egy távoli erdőben. Balra sín, valahol a horizonton összeérő két szállal, közben fúj a szél, de úgy, hogy azt Morricone bármelyik szerzeménye megirigyelné, és még Clint Eastwood is hunyorítana egyet a cérnaszemein. Dél volt, talán valami harangszó is odahallatszott, de lehet, hogy azt máshol hallottam, csak idekeverem. Begyűrtem a maradék nápolyimat az arcomba, és a pedálra léptem. Igyekeztem valami csapást keresni, figyelve a térképet, hogy a helyzetemet jelző pötty az utat jelző vonalon legyen. Leginkább ebből tudtam, hogy most az úton vagyok vagy nem. Azt útnak nevezni elég nagy túlzás, és ezt nem amiatt mondom, mint a korábbit. Arra tényleg nem jár senki, és az is legutóbb tíz éve fordult meg arra, akkor is muszájból. Az nem út. Töltés. A csatornából kitermelt földet valahova tenni kellett, aztán ott maradt egy kupacon. Nem kifejezetten, de kicsit megnyugtatott, hogy azért úgy tűnt, valaki hozzám hasonlóan végig tolta ott a biciklijét. A töltésen még nem toltam, ebből viszont következik, hogy később igen. Valóban megtörtént ez is. Az útféleséget, amin addig haladtam egyszer csak egy villanypásztor keresztezte, ami eddig mellettem futott, befordult elém. Nem várt fordulat. Nekem is tenni kellett egy nem várt fordulatot. Nem vitt rá a lélek, hogy nyitogassam a drótot, és fényes nappal mások birtokán mászkáljak. Mit tudom én, mi a szokás arrafelé. Lehet, hogy nem foglalkozott volna vele senki, de mi van, ha mégis? Így aztán jobbra fordultam és egy másik kerítés mellett haladtam. Keresztül a legelőn. Itt már tényleg csak annyi nyom volt, amennyit egy sétáló ember maga mögött hagy. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy kicsit félre volt fésülve a fű, különben semmi. Magas füvek, miegymás, ami egy ilyen legelőn tenyészik. Eleinte hajtottam, de aztán jött pár olyan gödör, amelyekbe belemenve a fogaimat koccantgattam össze – még szerencse, hogy Imre bátyám tömött rajta egyet a minap. Nem is a fogaim miatt aggódtam, sokkal inkább a gyalázatos állapotú vázam miatt. Kapott már eleget eddig is, és még ki kellett tartania alattam pár napig. Leszálltam, és inkább baktattam a mezőn, tolva a biciklit, buckákat, gödröket kerülgetve. Aztán (fogalmam sincs, hogy mik voltak) hatalmas földbuckák jelentek meg a semmiből. Olyasmik, mint a vakondtúrások, viszont ezek nem annyira kúposak, sokkal keményebbek, tömörek. Először azt hittem, hogy a tehenek taposták össze az elázott talajt, és a lábnyomuk miatt ilyen. De nem, mert ez pont olyan, mintha a tehenek a föld alól, fejjel lefelé járták volna össze a mezőt, és a lábaikkal kinyomták volna a földet. Ha van az olvasók között biológus, jelentkezzen! Ezeket kerülgetni külön élvezet volt, de szerencsére csak kis területen voltak elszórva, utána semmi, csak a szokásos buckák, vájatok, gödrök. Egyszer csak egy árok keresztezte a mezőt. Miért is ne, nem igaz? Az árok tele hatalmas krokodillal. Erősen sárga fogaikkal vadul acsarkodtak egymással. Újra toporogni kezdtem, de most nem az illem miatt, hogy mit szólnak a tulajdonosok, mert én voltam a tulajdonos, már ami a lábamat, azaz az aznapi ebédet illette. Fogtam az erősen kitaposott fél pár cipőmet, bedobtam közéjük, játszanak azzal. Közben, ahogy a part és a maradék cipőm engedte, átküzdöttem magam a túlsó partra. A beste dögök nem voltak boldogok, hogy felültettem őket, de majd megvigasztalódnak, a nap meg a szél felszárítja keserű krokodilkönnyeiket.
A szerző felvétele.
Mentem tovább, egyenesen egy se eleje, se vége, se hossza, se széle erdőbe. Irdatlan nagy sűrűség! Kidőlt, bedőlt fákat kellett kerülgetni, megmászni. Három egész hétig tartott átjönni rajta, abból egy teljes hetet töltöttem el egy fa törzsén biciklizve. De legalább nem voltam egyedül, azon a törzsön ment át az adriai kikötő szárazföldi teherforgalmának kétharmada. Az erdő szélén csak egy árkon kellett átkelni, és ott várt az országút. Háromnegyed egy volt az órám szerint. Legkésőbb ezen a ponton kellett volna újragondolnom a dolgokat, de nem, én nem. Az aszfalton éppen csak annyit tekertem, míg elhaladtam a legelő mellett, amire nem akaródzott behajtani. Ezúttal a jobb oldalán megkerülve. Jött egy csatorna, lefordultam balra, és a felső oldaláról kerültem. Rövid fűvel borított úton mentem. Ez már út volt. Azt lehetett rá mondani. A csatorna mindkét oldalán legelők terültek el, a partján lépcsős ártér. Két helyen kis híd kötötte össze a két oldalt. Egyszer csak, minden előjel nélkül ott feszült egy villanypásztor. A víz kivert... Nem. Itt már nem zavartattam magam, fogtam magam, kiakasztottam, áttoltam a kétkerekűm, majd visszaakasztottam, és lám, nem nyílt meg a föld alattam, és az égből sem hallatszott szózat, de még egy kóbor villám se csapott le mellettem, ami a lábamról kicsit a szőrt leperzselte volna, mintegy ejnye gyanánt. Mentem tovább (ez egy ilyen menős történet) amerre az út vitt, párhuzamosan a csatornával, egészen addig, amíg el nem értem egy harmadik hídhoz. Ügyes barkácskezek egy sorompót erősítettek a közepére, annak a végére pedig egy peckes lakatott kattintottak zörgős lánccal. A lezárt híd előállt, kérem szépen. Hmm, gondoltam. Ha nagyon akartam volna, át tudtam volna cibálni rajta magamat, de nem akaródzott, mert ahhoz le kellett volna pakolni, majd újra fel a túlsó oldalán. Meg amúgy is, úgy voltam vele, hogy ha eddig volt három híd, akkor talán akad még három, vagy legalább egy, ami nincs lezárva. Így indultam tovább, és nem vissza az elhagyott, le nem zárt hidak egyikéhez, mert forduljon vissza az, akinek az öregapja vonaton jár… Folytattam az utamat tovább. Közben a navigációm egyre csak azt hajtogatta, hogy forduljon vissza, forduljon vissza. Szerettem volna belenagyítani, hogy megnézzem, mit lehet a környéken tenni, merre kellene menni, de nem engedte. Forduljon vissza, forduljon vissza. No, azt nem te mondod meg. Nem fordultam vissza. Közben azért kezdett túlhevülni a kazánom nekem is. A mező végében a csatorna elágazott, az egyik ágán egy tóvá terebélyesedve, nem ígért túl sok jót, kivéve, hogy egyszer csak kihajtott a nádasból két biciklis. Egy idősebb forma meg talán a fia. No! Ezek valahonnan csak odakerültek, biztosan van ott egy híd. Ha nekik jó volt, akkor nekem is jó lesz. Lassan odaértem, de nem volt sem híd, sem semmi, még egy lyukas ladik sem. Ezen egy kicsit elszomorodtam. Közben a két biciklis a csatorna másik ága mentén haladt a vasúti sínek felé, azok felé a sínek felé, amik a végtelenben összeérnek, amiken déltájban keltem volt át. Ezen a ponton pláne nem volt kedvem visszafordulni. Követtem a bicikliseket, akik időközben a legelőn ácsorgó szamárcsoporthoz értek. Kis idő múlva én is odaértem. Lefoglaltak a hosszú fülűek, nem figyeltem a bicikliseket, hogy merre mentek tovább. Mire felnéztem, már nem voltak sehol. Hmm, kellemetlen. Nem volt mit tenni, mentem tovább a sínek felé. Ott is volt egy villanypásztor, de látszólag ott át szoktak járni, mert szinte a földön feküdt, csak át kellett lépni. Megtörtént. A csatornán átkelt a vasút, a sínek mellett volt annyi hely, hogy elférjen a bicikli is. Lemászva a töltésről, sínekről, újra útnak nevezhető talajon voltam. Ez a kalandom eddig a pontig pontosan két órát vett igénybe, kettő felé járt az idő. A célpontom, ami a Pásztorkápolna volt, nem volt messzebb 5 kilométernél. De órák óta nem került közelebb 5 kilométernél. Persze nem annak kellett volna közelednie felém, hanem nekem felé, de ehelyett csak egy mezőn köröztem, mint pénztelen ember a vásárban. A helyzet nem vált sokkal jobbá, csak a mező változott. Jobbról sínpár, mellette árok, mellette bokros, bozótos fasor, mellette egy földút, azon egy bicikli, rajta én, mellettem villanypásztor, azontúl meg pusztaság, tanyaépület, birkahodályok. Távolabb egy gémeskút, mellette itatók, aztán csak a szél járta rónaság. Itt nem hallatszik át a szomszéd fűkaszálójának hangja, de a szomszédnak amúgy sincs fűkaszálója, legfeljebb csak olyan párosujjú, gyapjas, négylábas, abból viszont vagy kétszáz.
Az említett úton és háttérben tekertem, amíg az út tartott, mert a háttér kitartott, abban nem volt hiba. Én viszont megint ott álltam egy árok partján, út sehol, csak elméletben. Valahol ott, a csipkebogyók mellett kellett volna lennie, de erős jó szándék kellett hozzá, meg combos képzelőerő... Mindegy. Ez a kicsi már igazán belefért. Nem kellett sokat menni egyébként sem, látni véltem a vasúti átjáró melletti épületeket. Talán ismét toltam. Így érkeztem meg az átjáróhoz. Kónya. Ezt írta a kicsi megálló falán. Bent egy falhoz támasztott bicikli, az épület mögött még egy. Távolabb az út mellett egy autó parkol, egy pad, egy szemetes, más semmi. Két bundás eb sétafikált egy sorompó mögött, az ottani halastavak rendjét voltak hivatottak biztosítani. Nem arra indultam, hanem a táblán szereplő Kónya felé.
(Folytatjuk)
