Biciklivel a Hortobágyon

4. rész

A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el.

Kónyán, és mint kiderült, a környéken több helyen is munkatáborok voltak az ötvenes évek elején. Összesen mintegy tízezer ember raboskodott ezeken a helyeken. A helyszínek tanyák voltak, állattartó telepek. Kónyán ma is állnak az épületek, egyiket-másikat használják is. A táj nem változott, néhány kerítéssel, szögesdróttal, gondolom, kevesebb van most, mint akkor volt, de kicsit erős volt odacsöppenni és szembesülni mindezzel. Ott lenni, látni az épületeket, még ha távolról is, belegondolni, hogy amit most látok, azt látták az odakényszerítettek is, csak ők nem hagyhatták el úgy a helyet, ahogy én. Ha ezt egyszer meg lehetett tenni, akkor meg lehet tenni máskor is. Az élet látszólag tovább folyt, folyik, de a tanulság vajon állandó marad, mint a táj, vagy ahogyan az épületek lassan elenyésznek, úgy felejtődik el az is?

Régi betonúton haladtam tovább, aminek minden illesztésén külön élmény volt átmenni, néha ezek között is hatalmas, meglepetés-repedések, úthibák ásítoztak. Az első néhány után spanolnom kellett a fékeken, hogy ha szükség lenne rá, időben meg tudjak állni. Egy tanya mellett haladtam el. Inkább volt az gazdaság. Jobb kéz felől mindenféle épületek, balról karám, mögötte szarvasmarhák, lovak legelésztek. Széles földúton jártam, mellettem magas sárga fű, őzek, oroszlánok, tiszta Afrika! Na jó… Az oroszlán kicsit talán túlzás, de a krokodilokhoz ragaszkodok. A nyulak is ragaszkodtak a békességükhöz. Ismét egy csomó bóklászott, de mindenfelé. Ezek azonban lusta vagy öreg nyulak lehettek. Nem szöktek fel és kezdtek ész nélküli rohanásba a közeledtemre. Inkább lecsapták fülüket, és meglapultak, amíg el nem hajtottam mellettük. Elég furcsa látványt nyújtottak így. Aztán néhány kanyar, rázós útszakasz után egy kerítéshez érkeztem. Amolyan villanypásztoroshoz. A kerítésen tábla: Idegeneknek belépni tilos, vagy valami hasonló. Ez szomorú. Biztos a másik irányból közelíthető meg a kápolna. De erősen nagyot kellett kerülni, viszont akkor már úgy voltam vele, hogy ha már eddig eljöttem, akkor körbejárom ezt a részét is a pusztának is, ezen ne múljon. El is indultam jobbra. Ott kerítés után kerítés következett, majd egy erdő. Oda betértem, majd a túloldalán ki. Újra csak kerítés. Egyelőre még nem előttem, csak mellettem. Aztán lassan elértem a csatorna partjához, ott meg mindenfelé kerítés volt… A kerítések mögött egy dombon ott állt a kápolna. Tanakodtam kicsit magamban. Közben – hogy, hogy nem – átléptem az egyik madzagot, amit valami kapuféleként húztak ki. Feltételezem, az állatok hozzászoknak ahhoz, hogy a kihúzott drót ráz. Ennek a drótnak nem kell igazából mindig ráznia, elég csak a betanításkor. Aztán, ha megvan az alapélmény, hogy a kifeszített akármi ráz, már bármit ki lehet feszíteni, és a több száz kilós, nagy csordákat is bezárva lehet tartani egy kifeszített madzaggal. Amíg valamelyiknek eszébe nem jut kipróbálni, hogy valóban ráz-e… De ez csak az én elméletem. Lehet, hogy nem így van. Meg az is lehet, hogy ha a csorda megindul, akkor az az egy apró csípés az egyik állaton nem igazán képes feltartóztatni a többit, amelyik tolja egymást. Na, mindegy is. A kerítés mellett addig malmoztam, míg arra a döntésre nem jutottam, hogy bizony bemegyek és megnézem. Így aztán újabb kerítésen is átléptem, és a fák mögött elindultam a kápolna irányába. Embert egyet sem láttam. Jobbról egy birkanyáj szedegetett, balról pedig tehenek, de azok elég messze voltak amúgy is. Aztán újabb kerítés következett, újabb mászással a részemről. Még vagy két kerítésen kellett magam túltenni, de a végre ott álltam a kápolna mellett. Ez magánterületen áll. Amit én csináltam, az egyáltalán nem követendő, sőt! Biztosan megvan annak a módja, hogy aki szeretné, az ne így látogassa meg, csak kicsit kutatni kell. Ahogy jöttem, távoztam is. Igazából ez a hely volt a cél, de nem emiatt jöttem, hanem hogy darvakat lássak, hogy megnézzem, hogyan húznak be este a tavakra, vagy hogyan húznak ki onnan reggel. Megfordult a fejemben, hogy talán a kápolnát körülvevő tavakra is beszállnak estére, de nem volt belőlük egy sem, így útnak indultam Hortobágyra, a településre. Jócskán rászállt a tájra a kövér sötétség, mire beértem a faluba. A Hortobágy általában, de a település maga is igyekszik a lehető legjobb körülményeket megteremteni a madarak számára. Ez a fényszennyezés csökkentését is magába foglalja, ezért csak pár helyen van köztéri világítás. És ahol van, ott is nagyon haloványan. Lezavartam pár kört a faluban, mire olyan helyet találtam, ahol meghúzhattam magam éjszakára. Ez egy mező volt. A sötétben nem láttam, hogy éppen egérlyukakra húzom fel a sátramat, de ez az éjjel kiderült. Érdekes élmény az alattad munkálkodó rágcsálókon éjszakázni. Semmiképpen sem olyasvalami, amit ne lehetne kihagyni. Ezt az élményt igazán nem érdemes üldözni. De nem volt belőlük azért olyan sok, hogy reggelre méterekkel arrébb találjam magam, sátrastul, pizsamástul.

Reggel hűvös szél hajtotta a felhőket – vagy inkább terelte, ha már Hortobágyon járunk. Szándékomban állt átvágni az egész pusztán, fentről lefelé, de valahogy az előző napi bokorkerülgetés elvette ettől a kedvemet, inkább maradtam az aszfalton ezúttal. Ha nem is az aszfalton, de hűségesebben követtem a navigációt, és nem kezdtem magánakciókba. Miután megvolt az útvonalam, el is indultam. Hortobágy nem nagy múltú település. Puszta volt, azon állt egy csárda, mellette van a kilenclyukú híd, és ennyi. Körülötte tanyák, legelők. Aztán a múlt században kezdett település formája lenni.

A csárda feltűnt, mert írta rajta, hogy műemléképület, a hídon viszont úgy húztam át, mintha mindennap arra járnék… Ez valahol jellemző rám, na mindegy. Furcsa volt, hogy miért szeretne a navigáció kerülni velem egyet, de inkább felmentem egyből a hídra, aztán haladjunk. Most jöttem rá, hogy átmentem rajta. Fel is merült bennem akkor, hogy az vajon merre lehet, de ennél jobban nem foglalkoztatott. Lassan viszont foglalkoztatni kezdett, hogy a szél mikor tervezi befejezni azt, amit csinál. Erős oldal-szembeszél fújt, amiben nem volt túl mókás a létezés, főleg nem a forgalomban. Aztán a forgalom elmaradt, ahogy ismét letértem a birkák által kitaposott ösvényekre. Nem volt érdemes sietni ott sem. Amúgy is, aki haladni vagy sietni szeretne a szembeszélben, az csak felhúzza magát, és feleslegesen tépi a lábait. Úgy kell menni, ahogy lehet. Késésben éppen nem voltam sehonnan. Néhány traktoros motoszkált ott, ahol letértem, de rajtuk kívül teljesen egyedül voltam. Jobbra, majd balra kanyarodott az út. Egy szakaszon fel kellett menni az aszfaltos útra, majd újra letérni a földutakra. Igen ám, csakhogy ahol le kellett volna térni, az valakinek a bejáratán keresztül vezetett volna. A kapu be volt zárva, mögötte vagy négy kutya ugatott. Az egyik vörös valahogy megtalálta a kerítésen a lyukat, és kijött, hogy üdvözöljön úgy, ahogy tőle tellett. Amíg közel érezte magát a pajtijaihoz nagyon lelkes volt, acsarkodott erősen. Eközben a bentiek kicsit ostobább kiadásúak voltak. Mindig csak addig mentek, amíg nem találkoztak egy oszloppal a kerítésen. Akkor megálltak, nézték, hogy mi van. Majd feltűnt nekik, hogy van ott még ötméternyi kerítés, lehet tovább ugatni. És így haladtak ötméterenként. Eközben a kinti cimborájuk, amikor a bentiek zavarba kerültek, hirtelen hátat fordított, és elindult befelé, viszont amint a többiek tovább léptek a következő szakaszra, úgy fordult meg felbátorodva, és kezdte újra. Hiába na, vannak olyan kiskutyák, amelyeknek kell néhány nagykutyahaver, hogy ők is nagykutyának érezhessék magukat. Ekképpen kerültem Nagyiván kis falujába. Fájdalmas az út odáig. Nem a kutyák miatt. Nem sokat időztem itt, mentem is tovább ki a pusztába offroadozni. Jó volt! Ezen a napon is találkoztam darvakkal, s ezúttal is tisztességes távolságban maradtam tőlük. A napom valahol Örményes után, egy tölgyfaerdőben ért véget. Húzós volt. Elintéztem az esti teendőimet, majd alvásra adtam a fejem.