Biciklivel a Hortobágyon

5. rész

A sorozat előző részét ITT olvashatjátok el!

A pénteki nap szépen indult. Szélcsend volt, bejáródtak a lábak, jó utakon haladtam, és a forgalom sem volt túl nagy. Ereszkedtem is rendesen, egyik faluból a másikba, onnan városba. Pusztáról erdőbe, minden jól ment. Már a szombati napomat kezdtem tervezgetni, hogy meddig kellene ma eljutnom, hogy holnap ekkor és ekkor itt és itt legyek, hol töltsek magamnak vizet. Ezt végül Szentesen ejtettem meg, de ekkor már benne voltam a délutánban. A reggeli frissesség kezdett megkopni, az ülepem is sajgott, sűrűn-sűrűn kerestem a lehetőségét, hogy félreálljak, és ránézzek a térképre. Így történ ez fél három körül is, amikor is Hódmezővásárhely felé nyomultam nagy erőkkel. Akkora hurkák voltak arra az útra taposva, hogy nevet lehetett volna nekik adni. A forgalom is nagy volt. Autók, kamionok húztak el mellettem majd’ minden percben. Ha kamion jött, akkor mögötte általában volt néhány autó is. Nekem viszont bejelzett az ülepem, hogy meg kellene állni egy kicsit, csak egy kicsit. Engedtem neki, és lehúzódtam egy parkolóöbölbe. Nem emlékszem, hogy fékeztem-e, vagy csak hagytam gurulni a biciklit, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy az első kerék közelebb van a fejemhez, mint az megszokott volt eddigi ismeretségünk alatt. Valami hangot is kiadtam, de ennyi volt az összes. Elvágták a filmet. A következő kockán a szemüvegem igazgatom, és konstatálom, hogy a francba, széttört a biciklim! Aztán pislogtam vagy kettőt, közben elhúzott mellettem pár autó, erre gyorsan észbe kaptam, hogy innen nagyon gyorsan fel kellene kelni. Aztán a kezemre néztem, a tenyeremen egy jókora vérfolt éktelenkedett, a kisujjamból is szivárgott valami. Majd elkezdtem érezni, hogy hol ütöttem meg magam, hogyan is fogtam talajt. Feltűnt egy kicsi lyuk a betonon, nem rémlett, hogy belehajtottam volna, de megtörténhet, hogy igen. Egy ponton jobbnak láttam lemenni a betonról a fűre, nemsokára nagy sebességgel le is húzódott egy kamion. Pont úgy kimérve a féktávot, hogy az öböl végén álljon meg a szerelvény. Kezdtem felmérni a helyzetet, lehetőségeket, meg úgy egyáltalán, mit és hogyan tudnék csinálni. Főleg azt, hogy hogy a viharba tudok innen tovább menni, hogyan jutok haza. Úgy döntöttem, hogy ez ennyi volt. Úgy döntöttem… Nem döntöttem én sehogy! Szétreccsent alattam a biciklim, az döntötte el, hogy ennyi volt.

Írtam egy sms-t az öcsémnek, hogy ha kiadja neki az ideje és a kedve, utánam jönne-e. Közben megállt egy autós, hogy minden rendben van-e. Nem mintha különösebben vágytam volna rá, hogy bárki is megálljon, és megkérdezze, hogy mi történt, vagy akármi, de azért egy kicsit furcsa volt, hogy éppen senki sem állt meg. Azok közül sem, akik orra előtt fogtam talajt. Na mindegy. Mindenesetre ettől az embertől ez igazán rendes volt. Még akkor is, ha vérfoltosan, egy törött bicikli mellett állva is azt válaszoltam, hogy minden rendben, köszönöm! Aztán behúzódtam az erdő egy olyan részére, ami nem volt telepötyögtetve fehér papírkákkal… Majd szépen megettem három Túró Rudit – vissza kellett kicsit billenteni az egyensúlyt. Közben sötétedni kezdett, így hát felállítottam a sátram, és beköltöztem. Vártam az sms-t. Elfogyasztottam kolbász- és sajtvacsorámat, közben pedig újra meg újra végiggondoltam az esetet. Ha már meg kellett történnie, a lehető legjobb helyen történt a baleset. Kicsit korábban vagy kicsit később a forgalom kellős közepén találtam volna magam. Elalvás előtt már az birizgálta a fantáziámat, hogy hogyan tudnék tovább menni mégis, hogyan tudnám úgy összerakni a dolgokat, hogy gyalog eljussak a vasútállomásra, és onnan szépen haza. A biciklimet nem szerettem volna otthagyni, lehet, hogy egyben már nem sokat ér, de alkatrészenként azért még jól jöhet. Elaludtam. Éjjel fél háromkor felébredtem – amúgy sem lehetett rendesen aludni a túl közeli út zajától, mert felmerült bennem, hogy a telefonom nincs jól beállítva, ezért nem jön válasz. Átállítottam, megfordultam a másik oldalamra, és folytattam, amit elkezdtem. Reggel hat óra harminckor még korainak éreztem megismételni az sms-t, behunytam a szemeimet, várok még egy kicsit. Hét óra négy perckor viszont már vállalhatónak éreztem, így hát megismételtem. Nem is olyan sokára jött is a válasz, hogy szerencsém van, ráér, jön. Na’on jó! Elmagyaráztam neki, hogy melyik út melyik kilométerénél kell keresnie. Én addig kettőbe szedtem a biciklim, hogy könnyebben szállítható legyen. Nemsokára megérkezett Tibor is. Kellő együttérzéssel, de azért örült a feje. Innen is köszi! Ha találkoztok vele, hívjátok meg egy sörre.

Idáig a történet, megyünk még!

(Vége)