Idő

A városháza melletti parkban tízen dolgoztak. Mindegyikük láthatósági mellényben hajlongott, forgolódott. A nők virágpalántákat duggattak a földbe, a férfiak pedig a közelben parkoló kiskamion platójáról hordták a növényeket. Gyenge szellő fújdogált, ami időnként felerősödött, és ilyenkor néhány pillanatig sárga levéleső zúdult az ott lévőkre. A munkát előző nap kezdték meg az addig az ágyásokban lévő, haldokló egynyári virágok eltávolításával, majd munkagépekkel megforgatták a talajt. Reggel a virágok helyének kijelölésével kezdtek, és a reggeli szünetig, amit minden nap pontosan 9.30-kor kezdtek meg, már legalább száz árvácska került a földbe.

– Elmegyek a pékhez! Valakinek kell valami? – kérdezte Markos, aki éppen a kamion rakterére dobott fel három egymásba tolt kartondobozt. Miután senki nem kívánta igénybe venni ételkihordó szolgáltatásait, cigire gyújtott, és elindult a Tavasz pékség irányába. Néhány lépés megtétele után visszanézett – Bemegyek a városházára, valamit el kell intéznem.

– Rendben, megvárunk – válaszolta Gardoš.

Ketten voltak előtte. Míg várakozott, a pult mögött sürgölődő fiatal elárusítókat nézte. A kínálat nem érdekelte különösebben, tudta, hogy egy túrós burekot szeretne, meg hozzá egy joghurtot.

Az üzlethelyiségből kilépve felemelte tekintetét, szemével a városháza tornyát kereste. A telefonján, vagy az okosóráján is megnézhette volna, mennyi az idő, de megszokta, hogy a városháza toronyórájához igazodjon, valahogy mindig megnyugtatta, hogy a torony biztos pontként a település központjában lévő többi épület fölé magasodik, mint egy katedrális, mintha egy adminisztrációs központként is funkcionáló objektum az istenekkel való kapcsolattartásról is gondot viselne.

Meglepődve látta, hogy az óra mutatói nem a pontos időt mutatták. A kismutató a négyesen állt, míg a nagy a tizenkettes és az egyes között pihent.

– Így higgyen az ember – gondolta magában, majd belépett a városháza ügyfélszolgálatának ajtaján. Az ajtó mellett lévő géptől megkapta a sorszámot. 24. Felnézett. Az ajtó feletti kijelzőn a 13-as és 14-es számot látta. Leült. A portásfülke melletti digitális órán négy darab nulla villogott vörösen, középen egy kettősponttal. 00:00.

A telefonjára nézett. Már 10 óra is elmúlt, mire sorra jutott. A tolóablak mögötti óra 11 óra 16 percet mutatott. Vagy 23 óra 16 percet. Megcsóválta a fejét, majd miután végzett, visszament a munkatársaihoz, akik lábukat nyújtóztatva, masszírozva vártak, miközben Gardoš körbejárta a társaságot, és összeszedte a reggeli nyomait, a szétdobált műanyag zacskókat, zsíros papírokat, poharakat, palackokat. Markos leült, és nekiállt elfogyasztani a reggelijét.

– Na, kezdhetünk?

– Sietsz valahova?

– Én nem. Te?

– Én sem.

– Mennyi az idő?

– Nem mindegy?