Nincs más lehetőség

Emlékeztek még a Fridays for Future nevű kezdeményezésre? Arra az időszakra, amikor úgy tűnt, valami megmozdult, és minden abba az irányba mutatott, hogy a fiatalok másképp látják a világot, másképp tekintenek a körülöttünk zajló folyamatokra, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a világunk élhetőbb, és ne csak számunkra, önző és anyagias emberek számára, hanem minden élőlény számára élhetőbb hellyé váljon. Amikor elkezdődött a mozgalom, a fiatalok hétről hétre, péntekről péntekre kiálltak, és példát mutattak a náluk idősebbeknek és fiatalabbaknak környezetvédelemből, környezettudatosságból, aktivizmusból. A vajdasági településeken is szemetet szedő középiskolásokat lehetett látni, matricák jelentek meg a közintézményeken, hirdetőtáblákon, mosdókban és minden szabad helyen, míg nálunk nyugatabbra komoly tüntetéseket, megmozdulásokat tartottak, sőt a radikálisabbak ismert műalkotások rombolásával igyekeztek felhívni a figyelmet arra, hogy baj van, és tennünk kell a jövőnkért, a bolygónk jövőjéért, a környezetünkért, a növény- és állatvilágért, a biológiai sokszínűségért. A kezdeményezés az azóta eltelt időszakban megszűnt, vagy legalábbis a nagyközönség számára láthatatlanná vált, az egész ikonikus alakja, Greta Thunberg is mással van elfoglalva – a bolygónk pedig továbbra is pusztul és bajban van, és a baj talán még nagyobb, mint öt évvel ezelőtt. Az orosz–ukrán háború kitörése óta minden egyéb mellékesnek tűnik. Talán nektek is feltűnt, az idősebbeknek mindenképp, hogy a koronavírus témája egyik napról a másikra veszített jelentőségéből. Ugyanígy úgy tűnik, hogy a bolygónk jövőjéért érzett aggodalmak is háttérbe szorultak, a figyelem a közvetlen, mindennapi problémákra helyeződött, például arra, hogy kitől veszünk gázt vagy kőolajat. Kevésbé számít, milyen hosszú távú következményekkel járnak bizonyos döntések, például ha újabb bányákat nyitnak, a zöldátállásra szánt összegeket csökkentik, intézkedéseket halasztanak, természetvédelmi területeket tesznek tönkre, számolnak fel, építik be nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, a műanyag hulladék eláraszt mindent, ha újabb állatfajok élettere szűnik meg vagy pusztulnak ki, vagy ha a globális felmelegedés (szkeptikusoknak: éghajlatváltozás) miatt milliókat kényszerít szülőföldjük elhagyására.

Itt tartunk most.

Bevallom, az utóbbi időben a figyelmem fókuszából kikerült környezetvédelem kérdésköre, a trendek az én buborékomban is megtették a hatásukat, de az elmúlt hetekben sikerült leemelnem a polcról Lányi András író, filozófus, a magyar ökopolitika egyik közismert gondolkodójának gyűjteményes kötetét, ami felelevenítette az emlékeimet, és még szomorúbbá tett, ami miatt még sötétebbnek és reménytelenebbnek látom a jövőt, amihez az is hozzájárul, hogy minden jel arra mutat, bizony az a néhány ember, aki megteheti, aki bármit megtehet, nem elég bölcs ahhoz, hogy az egész világ jobbá tételének érdekében tegyen lépéseket, bármilyen kis lépéseket. Persze örömteli hírekkel is találkozhatunk – a közelmúltban a szemem elé került egy hír, miszerint az óriáspanda hivatalosan is lekerült a veszélyeztetett fajok listájáról, és jelenleg a sérülékeny kategóriába sorolják őket, vagyis az állat, ami sokáig az állatvédelem egyik szimbóluma volt, egyedszáma egy több évtizedes munkának köszönhetően arra a szintre került, hogy a fennmaradásuk egyelőre biztosított. E hír hallatán utánanéztem a világhálón, találok-e hasonlót, és szakemberek az elmúlt években arról számoltak be, például a hegyi gorilla, a galápagosi óriásteknős vagy több cetféle esetében is, hogy azok egyedszáma, az állományuk állapota pozitív irányba mozdult el. Vagyis a helyzeten lehet javítani, de a célokért sokat és hosszú időn át dolgozni kell, és, ami talán a legnehezebb, félre kell tenni az önzést, a gazdasági előnyöket, a kényelmet – nem, nincs más lehetőség.